Valami történt

Nem változott semmi, mert a szeparatista „Donyecki (Nép)köztársaság” egyáltalán nem ismeri el az ideiglenes kijevi kormányt, miközben Arszenyij Jacenyuk miniszterelnök és Turcsinov, az ideiglenes elnök közönséges banditáknak, orosz ügynököknek, Moszkva-bérenceknek minősíti a kelet-ukrajnai fegyveres „térfoglalókat”. Akik persze valóban nem vonulnak ki az általuk megszállt középületekből (tíz várost tartanak hatalmukban e sorok írásakor), illetve kivonulnának, mondják, ha a Jacenyuk-kormány lemond, és a kijevi Majdan téren táborozó Nyugat-barát tüntetők felszámolnák a sátortáborukat. Amazoknak eszük ágában sincs.

Ha durva akarnék lenni, azt mondanám, a genfi megállapodás közönséges papírrongy. Az aláírók úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy az orosz szeparatisták – Putyin elnök teljes támogatásával – úgy fogják értelmezni a közös közleményt, hogy Turcsinovnak és Jacenyuknak is ki kell „ürítenie” a hivatalát, mivel szerintük változatlanul az orosz földre menekült Janukovics, a volt oroszbarát elnök Ukrajna törvényes vezetője. Sőt maga Putyin jelentette be egyetértését azzal, hogy a május végére kiírt új ukrajnai elnökválasztás eleve törvénytelen, szóval bármivel végződik is, azt az Orosz Föderáció nem fogja elismerni.

Zsebből dízelt

Nehéz belátni, hogy innen hová vezet az út. Annyi bizonyos, hogy a Kijevben nagy garral beharangozott „terrorellenes hadművelet”, amely az oroszbarát fegyveres milíciákat vette volna célba, csúfos kudarcba fulladt. Pontosan annyira volt „eredményes”, mint a Krím félsziget visszafoglalására meghirdetett mozgósítás. Két páncélozott hadoszlop indult meg Donyeck felé, de civilek és fegyveresek mindkettőt megállították és visszafordították. Az egyiknek a java átállt orosz oldalra – nincs hagyománya annak, hogy oroszok és ukránok egymásra lőjenek –, a másik kapitulált. Katonáit buszra ültették, és hazaküldték.

E ponton nyugtázni vagyunk kénytelenek, hogy az egykor oly nagynak és erőteljesnek tetsző ukrán haderő de facto nem létezik. Nem azért, mintha nem volna elég ukrán, aki akár harcolna is, hanem azért, mert nincs pénz a fenntartására. Az országot beborító válság elérte a hadsereget is, amit két példa illusztrál. Amikor a tankoknak el kellett volna indulniuk a Krím felé, kiderült, hogy az üzemanyagtartályaik üresek. Egy oligarcha vásárolt nekik a saját zsebéből dízelt, de akkor már késő volt. Ennél is megalázóbb, hogy az ukrán védelmi minisztérium gyűjtést indított a hadsereg támogatására, amiből született egy csomó adomány (étel, ital, ruházat), de annál kevesebb pénz. Pár millió dollár egy több milliárdos (tehát ezerszeres) igényű testület javára. Summa summarum, az ukrán hadsereg nincs abban a helyzetben, hogy az ország keleti felén rendet csináljon és a „zöld ruhásoknak” becézett, jól felfegyverzett orosz milíciákat megfékezze. Nem véletlen, hogy ezeknek a politikai szószólói még az általuk május 11-re kiírt „függetlenségi népszavazásról” sem hajlandók lemondani, ami nincs éppen összhangban a genfi megállapodással.

Ha azt mondjuk, semmi sem változott, akkor azt kell mondanunk, hogy valami azért történt. Valami, ami súlyos árnyékot vet az egész ukrajnai békefolyamatra. Húsvét vasárnapján a „Donyecki Népköztársasághoz” tartozó, tehát oroszbarát milíciák által ellenőrzött városka, Szlovjanszk közelében ismeretlen fegyveresek hajnalban megtámadtak egy útellenőrző pontot. A kialakult lövöldözésben „legalább” hárman meghaltak, kettő közülük bizonyosan a támadók közül. A hihetetlenül fürge orosz állami tévé, amely egyre jobban kezd hasonlítani a brezsnyevi idők televíziójára, nyomban felfedte, hogy a támadók az ideiglenes kijevi kormányban (is) helyet foglaló, ultranacionalista Pravij Szektorból (kb. Jobbik – szó szerint: jobboldali lelátó) érkeztek, és kilőtt gépkocsijaikban az oroszok ráakadtak Dmitro Jarosnak, a párt elnökének névjegykártyájára. A Jaros-párt egyébként hevesen tagadja, hogy bárkit is beszivárogtatott volna Kelet-Ukrajnába, ám ez érzéketlenül hagyta Szergej Lavrov orosz külügyminisztert, aki sietett kijelenteni, hogy Ukrajna durván megszegi a genfi megállapodást, a kijevi hatóságok „a kisujjukat se mozdítják” a szélsőségesek megfékezésére. Ugyanazzal a lélegzettel Lavrov az amerikaiak nyakába varrta a felelősséget, mondván: a tehetetlen kijevi kormányt ők segítették hatalomra.

Húsvéti vádak

Egymás vádolása a húsvéti napokban – amikorra a kijevi kormány fegyverszünetet hirdetett – valóságos sporttá vált. Ami a szlovjanszki incidenst illeti, a Jacenyuk-kormány nem késlekedett az egész ügyet (orosz) provokatőrök nyakába varrni. Ha nem ment volna híre annak, hogy a donyecki orosz közigazgatás a helyi zsidóságot regisztrálásra, vagyonbevallásra, pótadózásra szólította fel – amiből persze egy szó se volt igaz, de máig nem tudni, ki gyártotta a vonatkozó röplapokat –, akkor nem tenném közzé azt a sejtésemet, hogy mindkét oldal titkosszolgálatai erőteljesen működésben vannak. Azaz: meglehet, a Lavrovnak remek alkalmat adó szlovjanszki incidenst valóban orosz titkosszolgák emberei hajtották végre, amiképpen az is, hogy a donyecki képtelen és hallatlan, a náci időket idéző „zsidózás” nem volt egyéb, mint az oroszokat befeketíteni akaró ukrán titkosszolgálat akciója.

Fegyvert kérnek

Mint látható – Virág elvtárssal szólva, de egyáltalán nem viccelődve –, a helyzet fokozódik. Ám nem önjáró módon. Ha Ukrajnáról írott cikksorozatomban eddig nem mondtam volna ki: itt szuperhatalmak küzdelme folyik egy ütközőország hovatartozásáért. Az amerikai–lengyel–balti blokk mindenáron a Nyugat oldalán szeretné látni Ukrajnát; Oroszország pedig semmi szín alatt le nem mond a hozzá történelmileg kötődő szomszédról. Annak Putyin szerint egy orosz irányítású gazdasági-politikai közösségben a helye, ugyanott, ahol Belarusznak, Kazahsztánnak, Örményországnak, Kirgizisztánnak (most még).

Abból a bizonyos Donyecki Népköztársaságból, s magából Szlovjanszkból tucatnyi kérés futott be az orosz elnökhöz, hogy védje meg őket, küldjön fegyvereket, élelmet, de leginkább tagosítsa be őket Oroszországba. Ezekre a kérésekre Moszkva egyelőre nem reagált, de az amerikaiak világossá tették: ha a „krími modellt” kiterjesztik Ukrajna akármilyen további szegmensére is, akkor az oroszok súlyos árat fognak fizetni.

Vajon milyet, merengek én, mivel látom, hogy az amerikai szankciópolitikát minimum kedvetlenül szemlélik azok, akiknek az energiaellátása 50-100 százalékban Oroszországtól függ. Európa vezető hatalmairól, élükön a németekkel, de még az angolokkal is, az olaszokról, franciákról, finnekről végképp nem beszélve. Az unió, erre fogadást kötnék, semmi olyan lépést nem tesz majd Oroszországgal szemben, ami az energiabiztonságukat fenyegetné. (Innen nézve teljesen érthető az Orbán-kormány magatartása is; nem deviáns. Putyin nacionálpopulista irányának vonzereje „más tészta”.) Nagyon érdekes eleme ennek a szindrómának Kína hivatalosan meghirdetett semlegessége. A kínaiaknak tök mindegy, hogy milyen rendszer van Oroszországban vagy/és Ukrajnában, őket maga a válság idegesíti, mert azon kívül, hogy üzletelni akarnak békésen mindkét féllel (Ukrajnán meg behajtani annak adósságát), semmi sem érdekli őket. Soha nem fognak csatlakozni semmilyen szankcióhoz, de nem azért, mert Obama ellen vagy Putyinért dobog a szívük, hanem vannak önös érdekeik. Például a gázvezeték, amely orosz földről feléjük épül. Mellesleg ugyanezt elmondhatja az olasz energiaóriás, az állami tulajdonú ENI is, amely a Déli Áramlatot a Gazprommal együtt építi.

Egyben kéri

Egyébiránt csak ismételni tudom: Putyinnak nem Ukrajna keleti-délkeleti fele kell, hanem az egész, egyben tartott – de föderatív alapon, orosz előjogokkal berendezett – ország. Mármint politikai tájékozódás szempontjából. Ide vagy oda, ez itt a kérdés.