Vadonatúj reformok

Három elemre összpontosítjuk a figyelmünket: a reformra, az új főtitkár hatalomépítésére, végül pedig az „egy családban csak egy gyerek” sok évtizedes politikájának lazítására.

Ami a reformot illeti. Mint kiderült, a folyamat, amelyet Teng Hsziao-ping indított a hetvenes évek legvégén, „mélyvízbe” került. (A kínaiak imádják a szimbolikus kifejezéseket.) Hszi igen sarkosan fogalmazott: az a fejlődési modell, amelyet Kína eddig követett (és amely, nekünk legyen mondva, az idén még mindig csaknem nyolcszázalékos, változatlanul világcsúcsot jelentő gyarapodást eredményez!), „kiegyensúlyozatlan, koordinálatlan és fenntarthatatlan”.

Drámai bejelentés volt. De a határozat elárulta, mivel van baj. Az állami tulajdonnal, ideértve természetesen az önkormányzati tulajdont is. Közelebbről: a jelentős pénzforrások allokációjáról (elosztásáról) továbbra sem a piac, hanem az állam dönt. A KB-határozat szerint a piacnak – egy magát kommunistának nevező államban! – nem egyszerűen „alapvető” (ez volt a korábbi mantra), hanem „perdöntő” befolyást kell gyakorolnia a forráselosztásra. Magyarán: a kereslet-kínálat dönt majd arról, hova menjen a pénz. A veszteséget termelő nagyvállalatokhoz, az esztelen ingatlanberuházásokat végrehajtó önkormányzatokhoz, avagy a kis- és közepes vállalkozásokhoz, amelyek egy: magánkézben vannak; kettő: a kínai GDP javát termelik meg. (Természetesen vannak óriásvállalkozások is magánkézben, különben Kínának nem lenne 300 dollármilliárdosa!)

A déja` vu érzése fog el. Magyarországon az 1968-as reform óta lehetett hallani hasonlókat, azzal a nem jelentéktelen különbséggel persze, hogy akkor nem – és még húsz év múltán sem – léteztek komoly magánvállalkozások. Létezett viszont valami, amit Lengyel László „alkuszocializmusnak” nevezett, és aminek az 1986-os Fordulat és reform című tanulmány dobott kesztyűt. Az alkuszocializmus lényege abban állott, hogy a nyereséges, jól termelő, hatékony vállalatoktól elvonják a hasznot, és az így „termett” forrásokat odavetik a nem nyereséges, rosszul termelő, viszont a párttal, illetve annak egyes vezetőivel jó viszonyban levő vállalatok vezetőinek.

Kínában a teljes bankszektor állami kézben van (amiképp nálunk is volt). Központi akarat rendelkezik arról, ki kap pénzt és mire.

A foglalkoztatottság (nem a profit!) szempontjából kiemelkedő állami vállalatok és önkormányzati cégek óriási lobbierőt képviselnek. Pártboncaik szemében az alkuszocializmus épp olyan szent tehén, mint amilyen Magyarországon volt. A mostani, akár történelminek is mondható határozat ezen az állapoton úgy remél – vagy akar? – változtatni, hogy beengedi a magántőkét a bankrendszerbe és az állami tulajdonba. Magyarán: privatizál. Óriási ellenállásra számíthat. A „szocialista piacgazdaságot” huszonegy évvel ezelőtt hirdették meg, meglengetve a privatizációt és a veszteséges állami cégek tízezreinek a bezárását, de a verbális reformeri lendület – úgy fest – nem hozta meg a kívánt eredményt. Különben Hszi nem beszélt volna úgy, ahogy.

De – szögezzük le ezt is – a mindig roppant óvatos, nagyon előrelátóan tervező elődei mintáját követve valójában nagyon kevés konkrétumot mondott: elemzők például hiányolják, hogy ha már egyszer (a hét teljes hónapon át előre megfogalmazott határozat) pénzügyi reformokat lát jónak, akkor miért nem mondta ki, hogy „holnaptól”, ahogyan egy rendes, „perdöntő befolyással rendelkező” piacgazdasághoz illik, miért nem a piac dönt az árfolyamokról és a kamatokról. Miért marad ez állami előjog?

Kell még néhány hónap, hogy lássuk, mik lesznek a konkrétumok.

Iránytűnk azonban van. Hszi Csin-ping főtitkár (és államfő) két új testületet hozott létre önmaga vezetésével. Az egyik az „állambiztonsági bizottság”, amelynek mintája alighanem az amerikai elnök mellett működő Nemzetbiztonsági Tanács – részben. Elemzők feltételezik, hogy ennek a bizottságnak nem pusztán tanácsadás lesz a feladata külpolitikai kérdésekben (mint az amerikai előképnek), hanem arról lesz hivatott gondoskodni, hogy az összes lényeges kormányhivatal (védelem, belbiztonság, külpolitika, gazdaság) koordináltan működjék. Vélelmezni kell, hogy az önkormányzatok mellett katonák és rendőrök is valamennyire „kicsúsztak” a központi irányítás alól, és ez az állapot vár orvoslásra.

De ennél lényegesebb annak a „vezető kiscsoportnak” (sic!) a létrehozása, amely ugyancsak Hszi irányításával az egész reformtömeg felügyeletét kapta megbízásként. Ez érdekes. Tudniillik a Kínai Kommunista Párt szervezetében a Központi Bizottság fölött áll egy Politikai Bizottság, afölött pedig egy Állandó Bizottság, amely elvileg minden hatalmat kézben tart. Most egy „vezető kiscsoport” (vajon kik lesznek a tagjai?) formájában a rendszerbe beépül egy újabb testület, amelynek minden vitán felül döntő szava lesz mindenben. Akárhogyan is: látni, hogy Hszi a szó szervezeti értelmében is új hatalmi építményt hoz létre maga körül, amivel elődei fölé emelkedik. (Ad notam: Teng Hsziao-pingnek, a reformerek reformerjének akkora volt a személyes tekintélye, hogy se pozícióra, se testületre nem volt szüksége, hogy az akaratát véghezvigye...)

Harmadik témánk a népességpolitika. A Központi Bizottság határozatában arról van szó, hogy azoknak a nagyvárosi házaspároknak, amelyek „egykék”, megengedik az egynél több gyerek vállalását. (Falun ez régen megtörtént.) Óriási dolog, több oknál fogva is. A kínai vezetést mindig az a gondolat gyötörte, hogy a kiugró népszaporulat folytán a falu nem lesz képes élelmezni a várost. Ezért találták ki fél évszázada, hogy a városi családokban csak egy gyerek születhet. Ezzel „belegyalogoltak” a konfuciánus hagyományba, miszerint a gyerek tartja el a papát, a papa a nagypapát. Ugyanis ha az „egy gyerek” netán lány lett, az elköltözött a férj családjához, és kellő szociális ellátó rendszer híján nem maradt senki se, aki az öregeket eltartsa. (Az én hajdani kínai tolmácsom soha egy őszinte szót nem mondott nekem. Ezt az egy témát leszámítva. Bevallotta, hogy a szülei nagyon nehezen viselik el az „egy gyerek” rendszert. Félnek.) Mára a helyzet megváltozott. Egyrészt az, ami a fejlett nyugati világban megtörtént, az megtörtént Kínában is: az emberek tovább élnek, a társadalom elöregszik, a munkaképes fiatalok aránya csökken. Utánpótlásra van szükség. Másrészt: lassan, de biztosan ebben a magát kommunistának mondó rendszerben kialakul a társadalom-, a beteg-, valamint a nyugdíjbiztosítás átfogó rendszere, amely – mindenekelőtt a nagyvárosokban – lassan fölöslegessé teszi az „ősökről” való egyéni gondoskodás konfuciánus mintáját.

Mindezzel együtt már vizionálni tudom, hogy a lazítás után Kínában is megjelenik a „kicsi vagy kocsi?” magyarországi dilemmája – a hatvanas évekből... Mert az ország gyorsan szaporodó középosztályának még mindig elég sokat kell költenie lakbérre (lakásvásárlásra, ami tömegméretekben folyik), egészségügyi ellátásra, iskolázásra, egyszóval egy két keresővel rendelkező család kétszer is meggondolja majd, hogy gyereket vállal-e (mert engedik), avagy inkább egy Volkswagenre gyűjt.

De a végén azt mondanám: a kínai életformában eddig az „egy gyerek” vállán túl sok teher volt. Már ami a családi elvárásokat illette. A könnyítés történelmi léptékkel viheti előre a társadalmat.