Uncle Sam mindent tud
A hidegháború idején számos könyv foglalkozott a KGB-nek és kelet-európai „fiókszervezeteinek” Franciaország irányában folytatott „tevékenységével”. Az idei szezon egyik szenzációja viszont arról szól, mit tudtak – pontosabban mit akartak tudni – Washingtonban arról, ami a szövetséges, baráti Franciaországban történik. THOMAS SCHREIBER írása Párizsból.
A hatvanas–hetvenes években a francia sajtó – különösen a jobboldali – szinte naponta foglalkozott a „keleti” kémszervezetekkel. Felháborodottan kommentálta, hogy Moszkva és szövetségesei durván beavatkoznak a francia belügyekbe. Az akkor jelentős befolyással rendelkező kommunista párt és az általa irányított legnagyobb francia szakszervezet (CGT), valamint különféle tömegszervezetek – a béketanácstól a „keleti” diplomáciai képviseletekkel együttműködő és az anyagi támogatásukat élvező „baráti társaságokig” – akarva-akaratlanul a szovjet szerveknek dolgoztak.
Ügynökügyek
Akadtak olyan „keleti” országokból Nyugatra szökött „állambiztonsági dolgozók” is, akik a francia hatóságoknál feladták magukat, és megírták emlékirataikat. Sok érdekesség volt bennük, de mind ez ideig – elsősorban a szovjet levéltárak jelentős részének hozzáférhetetlensége miatt – igen nehéz ellenőrizni a „kiugrott” ügynökök és helyi segítőtársaik állításainak hitelességét. A hidegháború idején a két ország persze más-más táborhoz tartozott, érthető volt tehát az újságolvasók számára is, hogy a szovjet diplomácia és kémszervezetek behatóan „érdeklődtek” Franciaország iránt, ahol a kommunizmusnak akkor még bőven akadt lelkes támogatója...
Szenzáció lett viszont a patinás Fayard Kiadónál a napokban megjelent ötszáz oldalas könyv: Des secrets si bien gardés (hozzávetőlegesen: Az annyira jól őrzött titkok). A szerző, az ötvenéves Vincent Nouzille az 1958 és 1981 közötti francia–amerikai kapcsolatokra vonatkozó legbizalmasabb dokumentumokkal foglalkozik.
A könyv megjelenéséig sokak számára elképzelhetetlen volt, hogy a szövetséges Washington (akár republikánus, akár demokrata az elnök) Párizst szigorú felügyelet alatt tartotta. (Bár a „felügyelet” mikéntje egyik francia kormányról a másikra változhatott.) Így az 1958-ig tartó Negyedik Köztársaság idején nem volt probléma az amerikaiak iránt több mint baráti magatartást tanúsító francia politikusokkal.
De Gaulle tábornok 1958 májusában történt hatalomra kerülése azonban megváltoztatta a kapcsolatok jellegét. Washington diplomáciai, katonai és más „csatornákon” keresztül valósággal „behálózta” a szövetséges Franciaországot. A könyv bőségesen idéz a Fehér Ház, az amerikai külügyminisztérium, a CIA, valamint különböző levéltárak eddig zárolt anyagából.
Szig. biz.
Rendkívül érdekes nagykövetségi jelentéseket, franciaszakértők „szigorúan bizalmas” belső elemzéseit olvashatjuk a kötetben. Az amerikai diplomaták és a CIA emberei szoros kapcsolatot tartottak francia politikusokkal – beleértve neves ellenzéki személyiségeket, valamint a kommunistákhoz közeli szakszervezeti vezetőket, akik néha bizalmas dolgokról is tájékoztatták beszélgetőpartnereiket. Washington rendszeresen aktualizált listákkal rendelkezett azokról a fiatal francia káderekről, akik a legalkalmasabbak lehetnek államtitkároknak, ha a hivatalban lévő kormány kisebbségbe kerülne, és új kabinet állna össze. Bőven találunk a könyvben kivonatokat a Fehér Ház, a washingtoni külügyminisztérium és a párizsi amerikai nagykövetség legbizalmasabb levelezéséből, valamint az elnöki utasításokból.
A közzétett anyag jó része a De Gaulle-elnökség idejére (1958–1969) vonatkozik, amikor az államfő magatartása nem csupán az atlanti szövetséget illetően tért el a többi NATO-tagétól. A könyvből az is kiderül, hogy Washingtonban De Gaulle-lal kapcsolatosan mindenre fel voltak készülve. Így például amikor 1961-ben az akkor még Franciaországhoz tartozó Algériában a szélsőséges erőkkel rokonszenvező tábornokok puccskísérletet követtek el, a Fehér Ház utasítást adott valamennyi amerikai képviseletnek, sőt az Európában állomásozó fegyveres erőknek, hogy szükség esetén minden támogatást adjanak meg De Gaulle-nak és híveinek. Ugyanakkor Washingtonban részletes terv született, amelynek értelmében akár egy franciaországi amerikai katonai beavatkozásra is sor kerülhet, ha De Gaulle tábornok merénylet áldozata lenne...
Nem kevésbé érdekes, amit George Pompidou vagy Valéry Giscard d’Estaing elnökségével kapcsolatosan megtudunk. A kitűnően értesült amerikai diplomaták, hivatásos vagy „maszek” hírszerzők – részben a francia politikai és gazdasági körökkel való szoros kapcsolataik révén – jóformán mindenről tudtak, beleértve az önálló francia nukleáris erő fejlesztését, a fegyverszállításokat vagy a belpolitikai élet kulisszatitkait...
Mindezek után a kíváncsi olvasó jogosan felteheti a kérdést: hogyan jutott hozzá a szerző ezekhez az anyagokhoz, és vajon nem célzatos hamisítványokat tartalmaz a kötet?
Tízezer irat
Nos, Vincent Nouzille öt esztendőn át tanulmányozhatta azt a több mint tízezer iratot, amely a Fehér Ház, a külügyminisztérium, a Pentagon és úgy féltucatnyi egyetemi kutatóközpont levéltárából előkerült: az anyag harminc évvel a történtek után az amerikai törvények értelmében bárki számára hozzáférhető. A dokumentumok hitelességét senki nem kívánja kétségbe vonni.
Közzétételük érthető okokból nem vált ki lelkesedést egyes francia politikai körökben, amelyek a hidegháború idején (jogosan) felháborodtak a szovjetek Franciaország iránti „érdeklődése” miatt...
Vincent Nouzille most a második köteten dolgozik. Ebben a francia–amerikai viszony 1981 utáni alakulásával foglalkozik a sorra „felszabadított” hivatalos iratok alapján.
Egy bizonyos: nem hinnénk, hogy Franciaország – noha pár hónap óta ismét a NATO teljes tagja – ma kevésbé érdekelné az amerikai adminisztrációt, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Párizsban is tudják, hogy az amerikaiak barátaink, szövetségeseink, de versenytársaink is, akik Franciaországot Nicolas Sarkozy elnöksége idején szintén „felügyeletük” alatt tartják, és fogják is tartani.
