Új fejezet

„Látom, nyertek a bajorok”! – mutatott a színházból jövő feleségem a két pommerys üvegre, amelyek tartalmát barátommal, akivel együtt néztük a mérkőzést, gondjainkba vettük. „Hány gólt rúgott a Herr Beckenbauer?” – mókázott tovább életem párja, bár pontosan tudja, hogy Beckenbauer már régen nem rúg gólokat, de a kérdéssel is demonstrálni akarta, hogy őt mennyire nem érdekli, amiért világszerte háromszázmillió ember ült az elmúlt másfél órában a képernyők előtt. Aztán elmondta, hogy a Residenz Színház nézőtere kongott az ürességtől, aki pedig ott volt – zömében éltesebb hölgyek –, a szünetben nem a darabról, hanem arról beszélt, hogy a férjük, gyerekeik, unokáik, a szomszédok és egyáltalán, az egész ország milyen bunkó, amiért mind a londoni közvetítést nézik. (Az egyik szakértő kérdése: „Minek kellett nekik odáig menni, van itthon is elég futballpálya.”)

De nem az egész müncheni kultúrélet igazodott a Residenzhez és közönségéhez. Az FCB legnagyobb hatású művészeti támogatói a müncheni filharmonikusok voltak, akiknek világhírű karmestere, Lorin Maazel bajor dresszben vezényelte a csapat döntőre komponált és már a mérkőzés előtti héten az internetre felkerült himnuszát. A maestro, a zenekar és kórus tagjai – ugyancsak a bajor csapat attribútumaival (kitűző, sál) ékesítve – mozdulatlan arccal, mintha a IX. szimfónia lenne programon, adták elő a másodhegedűsnek és a dobosnak az angol, a bajor és a FIFA-himnuszból összevágott művét. A szövegét az orgonista írta, a refrén pedig a bajor öntudatot hangsúlyozó, csak Bajorországban értett jelszó: „Mia san Mia.” (Azok vagyunk, akik vagyunk.) A műben szó van a „Dél csillagairól”, akik természetesen a csapat tagjai, és akiknek „örök fényére” vigyáz karmesterük, a tréner Jupp Heynckes. A szerzemény feltehetőleg nem lesz a zeneirodalom fontos darabja, de videofelvételét már a mérkőzés előtti héten bemutatták, és azóta is állandóan játssza minden müncheni és bajorországi zöldséges-, hentesüzlet, fodrászszalon tévéje. Így mindenki ismeri, énekli. Házmesterünk gyerekei már két hete FCB-dresszben pompáznak (anyjuk szerint abban is alszanak). „Kasza úr, európai világbajnokok vagyunk” – írta a hétfőn hajnalban ajtónk elé dobott Süddeutsche Zeitung margójára a kézbesítő.

Szóval München és persze Bajorország futball-lázban ég. Az ember azt hihette volna, hogy az egész napos eső elmossa a mérkőzés nyílt színi közvetítését, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő public viwinget és a mérkőzés utánra tervezett utcai ünneplést. Tévedés. Az Arénában harminc, a Teresienwisén (ahol az Oktoberfestet is rendezik) negyvenezer ember ázott-fázott az óriási képernyők előtt, a győzelem után pedig százötvenezren ünnepeltek hajnalig a Leopoldstrassén. A vendéglők és a nagy sörcsarnokok különtermei a kevésbé bátrakkal teltek meg, ahol az óvatosabbak már délben biztosították maguknak a helyüket. Egy nagy sörcsarnok egyik különtermében az FCB, a másikban a Münchenbe szakadt dortmundi szurkolók izgultak. A mérkőzés után az utóbbiak átmentek a bajorokhoz gratulálni. Ilyen is van. Gondoljuk csak el, hogy nálunk... De ezt most hagyjuk.

És a müncheni futballünnep-sorozatnak még nincs vége. Holnapután, szombaton játszik az FCB Berlinben a német kupáért a Stuttgarttal. Ha ezt a meccset is megnyeri, amit mindenki biztosra vesz, a mérkőzés után nyugdíjba vonuló Jupp Heynckes edző olyan sikersorozatra teszi fel a koronát, amilyen a német labdarúgás történetében még nem volt. Egy szezonban ugyanaz a csapat nyerte a bajnokságot, az országos és az Európa-kupát. Aztán vasárnapra tervezik Münchenben a csapat autós felvonulását és a hivatalos ünnepséget a városháza előtt. Végül hajnalig ismét utcabál következik a Leopoldstrassén.

Egyébként a szerintem borzalmasan giccses és nevetséges megnyitó után jó játékkal kárpótolta a nézőket Londonban a két csapat. Az angol The Independent szerint „ez volt a liga döntőinek legizgalmasabb és legszínvonalasabb meccse”. Az, hogy a bajorok győztes gólját az utolsó percben rúgta Arjen Robben, emlékeztet arra, hogy az FCB két Európa-kupa-döntőt az utolsó percben kapott góllal vesztett el. Ezt most jóvátették. Egyébként Robben számára akár elégtételül is szolgálhatott, hogy ő volt a döntő gól szerzője, hiszen – joggal vagy ok nélkül – őt okolták a tavalyi döntő elvesztéséért. És rögzítsük azt is, hogy a Borussia Dortmund egyenrangú ellenfél volt. Játékán nem látszott, hogy a bajnokságban huszonöt ponttal szorult a második helyre a bajorok mögött. A bajnokcsapatok Európa-ligájának történetében ez volt a harmadik eset, hogy egyazon országnak két csapata vívta a döntőt. Az elsők az olaszok voltak (AC Milan–Juventus Torino), a másodikak az angolok (Manchester United–Chelsea). Most pedig a németek.

Sir Alex Ferguson, a Manchester United nem mások dicséretéről elhíresült volt trénere mondta a mérkőzés után, hogy szerinte „az Ajax Amsterdam, a Manchester United, a Real Madrid és a Barcelona után most az FC Bayern nyit új korszakot az európai labdarúgás történetében”. Gondolatát szélesebb alapokra helyezi a The Guardian, amely nemcsak a bajor csapatot dicséri, hanem általában az új német futballt: „Ez a drámai este igazolta mindazt, amit az utóbbi időben az új német futballról mondtak, írtak: valóban nagyszerű.” Állítását alátámasztja, hogy a Dortmund a Real Madridon keresztül jutott a döntőbe, a bajorok pedig két mérkőzésen hét gólt rúgtak a Barcelonának, és egyet sem kaptak.

Kétségtelen, még a zseniális Beckenbauer idején is a lélekszakadtukig rohanó, a labdát ellenfelestől rúgó, ormótlan stílus jellemezte a német labdarúgást. Szombaton láttuk, hogy a tipikus német erényt, az erőnlétet kitűnő technika, futballintelligencia, tempóbeosztás egészíti ki. Ilyet eddig csak a Madridnál és a Barcelonánál láttunk. A spanyol La Vanguardia sem fukarkodik a dicsérettel: „A Bayern München és a Borussia Dortmund bebizonyította, hogy fényévekkel járnak riválisaik előtt, beleértve a Barcát és Madridot is. Mindig magasabb sebességre tudnak kapcsolni.”

A szakemberek szerint a fordulat éve a 2000. év volt, amikor a német válogatott az Ek. selejtezőjében csúfos vereséget szenvedett a tartalékokkal játszó portugáloktól. A klubok ekkor dolgoztak ki programot az utánpótlás-nevelésre, megszervezték a tehetségfigyelő országos trénerhálózatot. Ma a nagy csapatok játékosainak átlagkora huszonöt év. Uli Hoeneß, az FCB legendás elnöke, akinek általános vélemény szerint nagy érdeme van a klub sikereiben, így írja le receptjét: „A siker alapja a szakszerű vezetés (az FCB-nél három egykori profi: Beckenbauer, Rummenigge, Hoeneß) és az államtól való anyagi függetlenség. Legyen jó kapcsolatunk a várossal, de ne függjünk tőle sem. Tegyük világossá, hogy a jó csapat reklám egy városnak, a sikere közös érdekük. A siker feltétele pedig a közönség. Közönség akkor van, ha jó futballt kínálunk.” A jó futballhoz jó játékosok kellenek. Ezek sok pénzbe kerülnek. Az FCB az idén negyvenmillió eurót fizetett a spanyol Martinezért. Schweinsteiger egymilliót keres havonta. (Angela Merkel fizetése 260 ezer euró.) Ezt a pénzt csak nagyszámú közönséggel lehet megkeresni. Ehhez nagy stadion kell. A hatvannyolcezer nézőt befogadó Allianz Aréna, ahová csak a kétszázezer bejegyzett klubtag kaphat jegyet (a tagsági díj évi hatvan euró), és már a szezon elején minden jegy elkel, mérkőzésenként kétmillió euró tiszta bevételt hoz. Az Arénát a két nagy müncheni csapat, az FCB és a TSV 1860 építette, bankkölcsönből és szurkolói, pártolói hozzájárulásokból. A húszéves névhasználatért az Allianz biztosító fizet. (Hogy mennyit, az üzleti titok.) A stadion infrastruktúráját (utak, földalatti) a város biztosította. Az FCB tavaly megvette a másik csapat tulajdonrészét, így hét év múlva, a bankkölcsönök visszafizetése után a klub lesz az egyedüli tulajdonos. Ez a struktúra és a sikerorientáltság alakította ki a csapatban azt a mentalitást, hogy csak a győzelem számít. A második hely vereség.

Szombaton győztek.