Új elnök Teheránban

A fehér turbánt viselő, teheráni és skóciai doktorátussal büszkélkedő, erősen papi hátterű, sőt a papi rendszer egyik oszlopának számító Rohani természetesen csak úgy válhatott Iránban elnökké, hogy Ali Khamenei ajatollah, a senki által meg nem választott „legfőbb vezető” erre egyetértően rábólintott. Ez ugyan nem volt magától értetődő gesztus – végtére is az iráni hierarchiában mindig is mérsékeltnek, ha nem épp liberálisnak számító Rohani az ultrakonzervatív klérus legnagyobb rosszallása mellett vívta ki a nép szeretetét – de a „népből jött” Ahmadidzsenad a maga primitív nacionalizmusával, dilettantizmusával, erőszakosságával és az ellenségképek szaporításával szinte a végső elszigeteltségbe sodorta az országot. Egy „jómodorú turbános” vezetésével Irán talán kitörhet ebből az állapotból, – vélhette Khamenei is, aki, mint „legfőbb vezető”, a közhittel ellentétben egyfolytában egyensúlyozni kénytelen az ország klerikális és nagyon tarka erőcentrumai között. Márpedig Rohani olyan nagyságok támogatását élvezte mint Rafszandzsani és Khatami volt elnökök, akik évek, évtizedek óta mozgatják a háttérből önnön pártfogoltjaikat.

A megválasztása és beiktatása között eltelt másfél hónapban Hasszan Rohani a „mérsékletet” tette meg az új iráni politika hívószavává, ami alatt mérsékelt reformok értendők. Például az, hogy egy kormánynak nem hivatása mindenütt és minden időben beavatkozni az emberek életébe. Hogy nincs szükség keménykezű biztonsági és rendőri erőkre; erkölcsrendőrségre meg különösen nem. (És mit tesz isten, ez a rettegett szervezet, amely kímélet nélkül lecsapott azokra, akik nem az iszlám parancsa szerint éltek, júliusban eltűnt a teheráni utcákról.) Az országos rendőrfőnök értett a szóból: beismerte a gyakori kényszervallatásokat, és büntetést helyezett kilátásba azok végrehajtóinak. Aztán felmentették a BBC perzsa adásának 25 munkatársát – közöttük a már elítélteket is – a kémkedés vádja alól. Végül Rohani kilátásba helyezte az amúgy szenvedélyesen internetező irániak kommunikációját sújtó cenzúra eltörlését, legalábbis lazítását.

Ezek fontos dolgok ugyan, de némiképp elfedik a lényeget. Az új elnök egyszerűen nem teheti meg, hogy számot ne vessen azzal a katasztrófával, ahová a nukleáris programja miatt Iránra kirótt nemzetközi és egyedi, elsősorban amerikai szankciók az ország gazdasági életét juttatták. Kőolajexportja kevesebb mint három év alatt 40 százalékkal csökkent. Olyan időket él, ahol olajat nem pénzért, hanem teáért kénytelen eladni például Indiának. Pénzügyi tranzakcióit lefojtották, számláit egy csomó helyen zárolták. Az infláció és a munkanélküliség egyaránt 40 százalék körül mozog. Ha nincs a gyakorlatilag ellenőrizetlen urándúsítás; ha nincs komoly félelem (és nem csak Izraelben) attól, hogy Teheránnak éppenséggel nem csak békés célú nukleáris programja van, hanem fegyver előállítására törekszik; ha Ahmadinedzsad idejében nem próbálják annyiszor „átverni” az ellenőröket, ahányszor csak tudják, akkor az iszlám köztársaság nem így állna.

Még szinte a fejére sem tették a képzeletbeli koronát, Rohani nyomban tárgyalásokat kínált. (Amiben egyébként óriási gyakorlata van, hiszen éveken át ő volt az, aki tárgyalt a Nyugattal – „húzd meg, ereszd meg” alapon – Irán atomprogramjáról.) Elszaladt a parlamentbe, és ott arra kérte a szankciók szülőit, hogy hagyjanak fel „ezzel a nyelvezettel”, tiszteljék inkább iráni partnereiket. S miközben ezt az ajánlatát megtette, nem tért ki arra, mi is volna ez a tisztelet. De mindenki tudja. Amihez másoknak joga van (és a környéken akad néhány, immár nukleáris fegyverrel rendelkező hatalom: India, Pakisztán, Izrael), ahhoz Iránnak is. A baj csak az, hogy egy paksi típusú atomerőmű létesítését soha, senki se ellenezte, ám az iráni urándúsítás már mostanáig messze meghaladta azt a mértéket, ami egy ilyen erőmű nukleáris fűtőanyaggal való ellátásához szükséges.
Kampányában és megválasztása előtt Rohani többször használta ezt a kifejezést: „átláthatóság”. Ami azt illeti, a nemzetek közössége részéről ennél komolyabb óhaj nincs is. Látni akarják, mi folyik Iránban. És amikor az új elnök azt mondja: ha leülünk tárgyalni, akkor „kölcsönös bizalomépítésre, tiszteletre és az ellenségesség csökkentésére van szükség”, jelzi, hogy készen áll az átláthatóság megvalósítására, mert enélkül nincs bizalom.

Washington nyomban készséges partnernek mondta magát. Ha Rohani komolyan gondolja azt, amit mond; ha kész eloszlatni az iráni nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos aggodalmakat, akkor van lehetőség „békés megoldásra”. Tudjuk, mi ennek az ellenkezője: katonai fellépés Izrael vagy az Egyesült Államok, vagy mindkettő részéről.
A nukleáris problémához képest tényleg másodlagos, hogy Irán a végsőkig kitart Basár Asszád szíriai rendszere, vagy épp az Észak-Koreával ápolt barátság mellett. De még az is, hogy Rohani nagyon bizalmatlanul nyilatkozott az izraeli-palesztin béketárgyalások jövője felől, s ha nem is olyan durván mint elődje, fenntartott minden vádat Izrael terjeszkedési szándékairól. (Sőt, az első interpretációban még olyat is mondott, hogy Izrael állam „seb” az iszlám világ testén. Később ezt cáfolták, de akár elhangzott, akár nem, mégis jelentős mérséklet ez ahhoz képest, hogy Ahmadinedzsad állandóan Izrael likvidálását követelte, de még Khamenei ajatollah is „rákos testnek” nevezte a zsidó államot...)

Mindez felejthető volna, ha a feltételezett iráni atomfegyverkezés dolgában dűlőre lehetne jutni az új elnökkel. Csakhogy a programban a „legfelsőbb vezetőnek”, Khamenei ajatollahnak van döntő szava: tőle függ, mire ad engedélyt és mire nem. Nyugati – mindenekelőtt amerikai – oldalról csak „igen” és „nem” létezik. Olyan Iránnal, amelyik atombombára akar szert tenni, Obama szóba nem áll. Olyannal, amelyik lemond róla, azzal nagyon is, hiszen az amerikai elnök semmitől nem irtózik jobban, mint egy újabb fegyveres konfliktustól.

Az ügy minden, csak nem könnyű. Az irániakban – nem ok nélkül – él a történelmi félelem, hogy kívülről diktálnak nekik. A XIX.-XX. században ez többször is megesett, egészen a megszállásig, feldarabolásig, az olajkincs kisajátításáig. A nacionalizmus a síita papságban a legerősebb, de áthatja a társadalom szinte minden rétegét. Amikor tehát Rohani három feltételt szab az Egyesült Államokkal folytatandó tárgyalásokhoz – soha nem avatkoznak be iráni belügyekbe, elismerik Irán elvitathatatlan jogait, felhagynak egyoldalú zsaroló politikájukkal –, a honi közmegegyezésnek ad hangot. De itt is ismételnünk kell: vajon melyek azok az „elvitathatatlan jogok”? Ha Amerika és a világ nem hunyt volna szemet afölött, hogy – dacára az atomsorompónak – India is, Pakisztán is, Észak-Korea is nukleáris kapacitást fejlesztett ki, a kérdésre könnyebb volna a válasz. A perzsák nem akarnak senkinél se kisebbnek látszani; túl büszkék ahhoz. De rosszkor, rossz helyen.