Új elnök Teheránban
Nyolc évnyi elnökösködés után Mahmud Ahmadinezsad vasárnap eltűnt az iráni politikai színpadról. Nálánál több ellenséget még akarva sem tudott volna szerezni egyetlen politikus sem ennek a nagy és elvben nagyon gazdag országnak. Hűen önmagához, utolsó elnöki beszédében megint „eltemette” Izraelt, ami persze semmiféle döbbenetet nem okozott, hiszen az izraeli állam lerombolása, a „cionizmus” elpusztítása, a holokauszt tagadása vissza-visszatérő motívuma volt minden megnyilvánulásának, az Amerika-ellenességről nem is szólva. A helyére most az Ahmadinezsaddal ellentétben nagyon iskolázott, művelt jog- és vallástudós, a katonai ügyekben is járatos Hasszan Rohani lépett, akit az irániak elsöprő többséggel választottak meg elnöküknek még júniusban. Rohani vasárnap tette le az államfői esküt. ACZÉL ENDRE írása.
A fehér turbánt viselő, teheráni és skóciai doktorátussal büszkélkedő, erősen papi hátterű, sőt a papi rendszer egyik oszlopának számító Rohani természetesen csak úgy válhatott Iránban elnökké, hogy Ali Khamenei ajatollah, a senki által meg nem választott „legfőbb vezető” erre egyetértően rábólintott. Ez ugyan nem volt magától értetődő gesztus – végtére is az iráni hierarchiában mindig is mérsékeltnek, ha nem épp liberálisnak számító Rohani az ultrakonzervatív klérus legnagyobb rosszallása mellett vívta ki a nép szeretetét – de a „népből jött” Ahmadidzsenad a maga primitív nacionalizmusával, dilettantizmusával, erőszakosságával és az ellenségképek szaporításával szinte a végső elszigeteltségbe sodorta az országot. Egy „jómodorú turbános” vezetésével Irán talán kitörhet ebből az állapotból, – vélhette Khamenei is, aki, mint „legfőbb vezető”, a közhittel ellentétben egyfolytában egyensúlyozni kénytelen az ország klerikális és nagyon tarka erőcentrumai között. Márpedig Rohani olyan nagyságok támogatását élvezte mint Rafszandzsani és Khatami volt elnökök, akik évek, évtizedek óta mozgatják a háttérből önnön pártfogoltjaikat.
A megválasztása és beiktatása között eltelt másfél hónapban Hasszan Rohani a „mérsékletet” tette meg az új iráni politika hívószavává, ami alatt mérsékelt reformok értendők. Például az, hogy egy kormánynak nem hivatása mindenütt és minden időben beavatkozni az emberek életébe. Hogy nincs szükség keménykezű biztonsági és rendőri erőkre; erkölcsrendőrségre meg különösen nem. (És mit tesz isten, ez a rettegett szervezet, amely kímélet nélkül lecsapott azokra, akik nem az iszlám parancsa szerint éltek, júliusban eltűnt a teheráni utcákról.) Az országos rendőrfőnök értett a szóból: beismerte a gyakori kényszervallatásokat, és büntetést helyezett kilátásba azok végrehajtóinak. Aztán felmentették a BBC perzsa adásának 25 munkatársát – közöttük a már elítélteket is – a kémkedés vádja alól. Végül Rohani kilátásba helyezte az amúgy szenvedélyesen internetező irániak kommunikációját sújtó cenzúra eltörlését, legalábbis lazítását.
Ezek fontos dolgok ugyan, de némiképp elfedik a lényeget. Az új elnök egyszerűen nem teheti meg, hogy számot ne vessen azzal a katasztrófával, ahová a nukleáris programja miatt Iránra kirótt nemzetközi és egyedi, elsősorban amerikai szankciók az ország gazdasági életét juttatták. Kőolajexportja kevesebb mint három év alatt 40 százalékkal csökkent. Olyan időket él, ahol olajat nem pénzért, hanem teáért kénytelen eladni például Indiának. Pénzügyi tranzakcióit lefojtották, számláit egy csomó helyen zárolták. Az infláció és a munkanélküliség egyaránt 40 százalék körül mozog. Ha nincs a gyakorlatilag ellenőrizetlen urándúsítás; ha nincs komoly félelem (és nem csak Izraelben) attól, hogy Teheránnak éppenséggel nem csak békés célú nukleáris programja van, hanem fegyver előállítására törekszik; ha Ahmadinedzsad idejében nem próbálják annyiszor „átverni” az ellenőröket, ahányszor csak tudják, akkor az iszlám köztársaság nem így állna.
Még szinte a fejére sem tették a képzeletbeli koronát, Rohani nyomban tárgyalásokat kínált. (Amiben egyébként óriási gyakorlata van, hiszen éveken át ő volt az, aki tárgyalt a Nyugattal – „húzd meg, ereszd meg” alapon – Irán atomprogramjáról.) Elszaladt a parlamentbe, és ott arra kérte a szankciók szülőit, hogy hagyjanak fel „ezzel a nyelvezettel”, tiszteljék inkább iráni partnereiket. S miközben ezt az ajánlatát megtette, nem tért ki arra, mi is volna ez a tisztelet. De mindenki tudja. Amihez másoknak joga van (és a környéken akad néhány, immár nukleáris fegyverrel rendelkező hatalom: India, Pakisztán, Izrael), ahhoz Iránnak is. A baj csak az, hogy egy paksi típusú atomerőmű létesítését soha, senki se ellenezte, ám az iráni urándúsítás már mostanáig messze meghaladta azt a mértéket, ami egy ilyen erőmű nukleáris fűtőanyaggal való ellátásához szükséges.
Kampányában és megválasztása előtt Rohani többször használta ezt a kifejezést: „átláthatóság”. Ami azt illeti, a nemzetek közössége részéről ennél komolyabb óhaj nincs is. Látni akarják, mi folyik Iránban. És amikor az új elnök azt mondja: ha leülünk tárgyalni, akkor „kölcsönös bizalomépítésre, tiszteletre és az ellenségesség csökkentésére van szükség”, jelzi, hogy készen áll az átláthatóság megvalósítására, mert enélkül nincs bizalom.
(A teljes cikket elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.)
