Tu asszony Nobel-díja
A jelek szerint a kínai tudományosságot úgy érte Tu Juju orvosi Nobel-díja, mint ha az egyszeri legényt felhívná Milla Jovovich, hogy randizni szeretne vele. Megilletődve mondogatná, hogy rendben, természetesen jövök, s közben keményen zakatolna az agya, hogy vajon mitől is vagyok én ilyen jó srác. Pedig voltak előzményei annak, hogy az utóbbi időben a világ mintha többre becsülné Tu asszony majd fél évszázados felfedezését. Ez pedig nem más, mint egy olyan hatóanyag, mellyel igen hatékonyan gyógyítják a maláriát.
Zord időkben kezdődött a történet. Már egy éve tartott Kínában a kulturális forradalom, melynek pont ezt az első szakaszát jellemezte a legnyersebb, legbrutálisabb küzdelem s a legnagyobb jövőépítési láz – szinte függetlenül attól, hogy éppen vert az ember valakit, vagy őt verték mások. Tu férje például akkor már egy nevelőtáborban volt. Így amikor megjött a parancsolat, hogy a doktornőnek a távoli Hajnan szigetére kell mennie, a kislányát kénytelen volt beadni egy nevelőotthonba. Ahogy sokkal később egy interjúban elmesélte, teljesen nyilvánvaló volt, hogy a nép érdeke előbbre való, mint családi ügyei. Az persze súlyosan megrendítette, amikor hat hónappal később visszatért Pekingbe, a négyéves kislány nemhogy nem ismerte meg, de elbújt előle, s nem akart elmenni az „idegen nővel”.
Hajnan szigetére pedig azért kellett mennie, hogy összegyűjtse a déli tradicionális gyógyászat receptjeit, hátha találnak közöttük olyat, amely segíthet a malária elleni küzdelemben. Az amerikaiakkal háborúzó észak-vietnami hadsereg súlyos gondja volt a kór, s mivel ez hagyományos probléma Dél-Kínában is, innen jött az ötlet, hogy talán találnak hasznosítható adatokat az ősi vagy a népi gyógyászatban.
Mao Ce-tung 1967. május 23-án hozta létre a dátumról 523-asnak nevezett csoportot erre a célra. (Akkoriban persze minden csoportot Mao hozott létre – akár tudott róla, akár nem.) Egy viszonylag nagy létszámú kompániáról beszélünk, amelyen belül Tu csak egy kisebb sejtet vezetett. Az egész társaság nagyjából kétezer receptet gyűjtött össze, amelyek valamilyen kapcsolatba voltak hozhatók a maláriával, illetve annak tüneteivel. Ebből választottak ki 380-at, amelyeket aztán már a pekingi laboratóriumokban tesztelni kezdtek.
Tu asszony volt az, aki vizsgálta a nálunk egynyári ürömnek hívott Artemisia annuát. A növény főképp a közép-kínai Vuling-hegység környékén honos óriási tömegben, de az északi mérsékelt övön mindenfelé megtalálható, így Magyarországon is, leginkább száraz, szikes helyeken, de ott van a sztyeppén és a félsivatagos tájakon is. A belőle kiáztatott vagy kiforrázott anyag – mint utóbb kiderült, az artemizin – lázcsillapító hatása nagyon régen ismert, több régi kínai füveskönyvben is benne van. Braun Tibor három évvel ezelőtt írt egy cikket a Természet Világában az artemizin felfedezéséről, s ebben felhívta a figyelmet arra, hogy Diószegi Sámuel a 19. században már leírta: az egynyári üröm nagyon hasznos a malária kezelésében.
Szóval Tu csoportja úgy találta, hogy a növény főzete működik. Ahogy utólag a New Scientist című folyóiratnak elmondta, felébredt azonban benne a gyanú, hogy a forralás során rombolják az anyag hatékonyságát. Ezután egy sajátos oldószer segítségével a forráspontot le tudták vinni 35 fokra, s az így kapott főzet hatása a kísérleti egerekre és majmokra százszázalékos volt. Viszont nem ismerték az esetleges mellékhatásokat. Ezért – mielőtt az emberi teszteket megkezdték volna – Tu asszony saját magán próbálta ki a főzetet. Megkezdődhettek az emberi kísérletek. A hatóanyag tökéletesnek bizonyult, kifejleszthették a gyógyszert.
Valójában azt sem igazán tudjuk, hogy ez mikor, hol és hogyan történt. Legalábbis nincs olyan nyilvános dokumentáció, ami a tudományos világ számára rendelkezésre állna. Később, 1977-ben publikálták az eredményeket, szerzők megnevezése nélkül. 1978-ban a kínai állam kitüntette Tu Jujut, de a nyilvánosság azt nem tudhatta meg, pontosan miért is. A nemzetközi tudományos életben lényegében nem váltott ki hatást. A kínaiak nem voltak benn a annak körforgásában, s ha netán valahogy mégis, akkor is fenntartásokkal fogadták őket. Persze ők ezért általában mindent meg is tettek.
A gyógyszer azonban másfajta játszma. Az artemizin csendben elkezdte világhódító karrierjét. Már meghódította a világot, már az az információ is hozzátapadt, hogy kínai találmány, de ennél többet nem tudtak róla. 2005-ben egy sanghaji konferencián Louis Miller amerikai kutató megkérdezte az ott összeverődött kínai maláriakutatókat, a szakma színét-javát, hogy ki fedezte fel az artemizint. Annyi vállat ritkán kezdenek vonogatni egy helyen, mint akkor ott. Miller és egy kínai kollégája, Su Csinszhuan elkezdtek nyomozni az ügyben, s ők derítették ki, hogy az akkor már a nyolcvanhoz közelítő Tu Juju a felfedező.
Érdekes módon a kínai tudományos életet ez sem hatotta meg különösképpen, ahogy az sem, hogy 2012-ben Tu asszony megkapta a legtekintélyesebb amerikai orvostudományi elismerést, a Lasker-díjat. Így történhetett meg, hogy az idei orvosi Nobel-díjas egy olyan tudós lett Kínából, akinek semmiféle tudományos címe, rangja, beosztása, respektusa sincs. Sőt más egyebe sincs, s ez magyarázhatja némileg, miért is élt eddig szinte teljes elfeledettségben Pekingben a tudós asszony, akinek nagyon sokat köszönhet a világ.
A lapok csak úgy emlegetik, hogy a „három hiányzó”, összefoglalva azt, mije nincs a friss orvosi Nobel-díjasnak. Nincs orvosi fokozata, nincs doktorátusa és nincs külföldi tapasztalata. Az ő tanulmányai idején persze zavaros idők jártak. Elvégzett egy közelebbről nem definiált gyógyszerészeti iskolát, majd kutató lett a Kínai Tradicionális Gyógyászati Akadémián. Erre mondták jótékonyan, hogy azért volt alkalmas a Mao által kijelölt feladatra, mert mind a nyugati, mind a kínai orvosláshoz „értett”. Persze, ha az eredeti publikáció az ő neve alatt, respektált kínai és amerikai folyóiratokban jelent volna meg... De kár is az ilyenen pörögni.
Nézi az ember őt az egyik kínai televízió híradójában. Átlagos kínai asszony, nem néz ki 85-nek – de a 85 éves kínai asszonyok általában sem néznek ki 85-nek. A mellkasán lóg az olvasószemüveg, ez már a modernség jele, lila, vastag, horgolt kardigánban van – ez meg nem. Amikor megszólal, ez is kínai jellegzetesség, azonnal kiérződik szavaiból a vezető: semmi kedvesség, semmi egyéni stílus, csak a határozott, iránymutató beszéd. Egyébként a formális kérdésekre Lionel Messihez mérhető mélységű válaszokat ad. Küzdelem, elkötelezettség, csapatmunka.
A kínai populizmus boszorkánykonyhájában most nyilván lázas munka folyik, mit kezdjenek az új szituációval. Spontán népszerűsége pillanatok alatt az egekbe szökött. Azok már biztos megkapták a sallerokat, akik miatt nem voltak felkészülve erre a váratlanul jött dicsőségre. Azt láttuk már, a kínai média milyen grandiózus arcot tud faragni annak, aki megérdemli: ilyen volt például Jang Li-vej, az első űrhajós vagy Liu Hsziang, aki 110 gáton halomra verte a teljes amerikai légiót. De emlékszünk olyanra is, akikre büszkék ugyan, de azért nem akarják túltolni: Mo Jen Nobel-díjas író. S olyat is, akit eltüntettek a kínai nyilvánosság elől: Liu Hsziao-po Nobel-békedíjast. Hogy most mi lesz? Ki tudja?
