Törökország nagy játszmája

Ugyanezt Erdogan elmondta Tunéziában és Líbiában is. Mivel tudjuk, hogy ezekben az országokban a forradalmárok sokszínűségének árnyékában csak a legveszedelmesebb erő, az iszlamizmus rendelkezik világos jövőképpel, nyugtázzuk, hogy a török miniszterelnök óriási horderejű üzenetet vitt magával. Nemcsak a tartalma miatt, amely homlokegyenest szembemegy mindazzal, amiben az iszlám megszállottjai hisznek, hanem Törökország súlya, hovatartozása, a palesztin ügy melletti hagyományos elkötelezettsége miatt is.

Ha Merkel, Sarkozy vagy Cameron mondja, hogy Észak-Afrikában (és talán az egész Közel-Keleten) a megdöntött vagy roskadozó kvázi monarchikus diktatúrák helyén a vallásos üdvtan, az iszlám törvénykezés és a papi uralom helyett demokratikus talapzaton álló, világi államokat kell építeni, az Európa hangja. De ha ugyanezt egy hithű (még ha nem is arab) muszlim mondja, egy olyan ember, aki önnön (és országa) identitását nem annyira Európában, mint inkább a Földközi-tenger térségében keresi, ugyanakkor „nem lehetőségnek, hanem kötelességnek” nevezi a palesztin állam elismerését, és napi rendszerességgel ostorozza Izraelt, az egy hiteles barát, egy testvér hiteles hangja. Erdogan ma alighanem a világ legnépszerűbb politikusa a földkerekségnek azon a felén, ahol a 19. századig a mai Törökország elődje, az ottomán birodalom uralkodott.

Ebbe két dolog játszott bele. Az egyik: a konzekvens támogatás, amelyet Erdogan az arab lázadóknak nyújtott. A másik a muszlim hitű Törökország irigységet keltő gazdasági fölemelkedése, amely tényében is rácáfol azokra a hitekre, hogy az iszlám világ „fejlődésképtelen”, s – talán az egy Malajziát leszámítva – kimaradt és kimarad a harmadik világ konjunktúrájából, képtelen követni a feltörekvő délkelet-ázsiai és latin-amerikai országok tempóját. Inkább fokozatosan lemarad és szegényedik – hacsak nem trónol valami különleges energiavagyonon. Ehhez képest a „mérsékelten iszlamista” Erdogan kormánya tavaly majdhogynem kínai tempójú, kilenc százalékot verdeső gazdasági növekedéshez segítette országát; Isztambul és vidéke ma versenyben van Európa legfejlettebb régióival. A „török minta” vonzerejét hiba volna alábecsülni.

A történet azzal folytatható, hogy az „arab tavasz” útkereső országai egyelőre nem találták meg a viszonylagos stabilitást – és függetlenséget – nyújtó diktatúrák pótlékát, s pillanatnyilag nem is látni egyebet, mint a belpolitikai instabilitás viszonylag hosszúnak ígérkező időszakát. Hatalmi vákuum van, és a történelmi tapasztalat szerint ebbe a résbe könnyen behatolnak idegen hatalmak. Megjósolható, hogy Szíriától Tunéziáig terjed majd a pozíciószerzés; Líbiában máris látható több nyugati hatalom sürgölődése az olajkoncessziók körül.

Törökország ebben a helyzetben maga is elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy „térségi hatalomként” beszálljon a játszmába. Segítséget és segélyt kínál a babacipőben járó forradalmi rendszereknek, és motorja annak a hallatlanul népszerű vállalkozásnak, amely az ENSZ-ben az önálló palesztin államot el akarja ismertetni.

Viszonya Izraellel külön történet, de csak egy fejezet abban a háborúban, amelyet Erdogan saját – amerikai neveltetésű és kötődésű – tábornokaival évek óta vív, illetve amelyet idén júliusban sikeresen lezárt. Törökország rendelkezik a NATO létszámra második legnagyobb haderejével, amely évtizedeken át kedve szerint puccsolgatta a polgári kormányokat. Általában azzal a jelszóval, hogy őrködik az ország világias, nyugatos berendezkedése fölött, egyszóval betölti alkotmányos küldetését, amelyet Kemal pasa, az államalapító Atatürk hagyományozott rá. A török tábornoki kar kiemelkedően jó kapcsolatokat épített ki és ápolt az izraeli hadsereggel – az Egyesült Államok legnagyobb örömére, és a török iszlamisták legnagyobb bosszúságára. Ez a „tengely”, kiegészülve Amerika milliárdos támogatásokat élvező barátjával, a Mubarak-féle Egyiptommal, jól kézben tartotta a Földközi-tenger medencéjének keleti felét.

A lassan tíz éve kormányzó Erdogannak azonban, aki mindig is kényelmetlennek találta a NATO-szülte barátságot Izraellel, 2008-ban, a Gáza elleni brutális izraeli büntető hadjárat idején elege lett az izraeliekből. Onnantól kezdve ő és miniszterei egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy Izrael agresszivitását minden lehetséges nemzetközi fórumon a térség legnagyobb bajaként kolportálják.

Jellemző módon ugyanekkor Mubarak Egyiptoma tevékenyen együttműködött az izraeliekkel a Gáza-övezet teljes blokád alá helyezésében, amely blokád aztán végleg elmérgesítette Törökország és Izrael viszonyát. Mint emlékezetes, tavaly májusban egy kis, török állampolgárokat szállító flottilla – segélyszállítmánnyal kistafírozva – meg akarta törni a vesztegzárat, ami véres incidensbe torkollott. Izraeli kommandósok nemzetközi vizeken rátörtek a flottillára, és kilenc törököt megöltek. Jeruzsálem szerint a fellépés jogszerű volt, Ankara azonban bocsánatkérést követelt. Mivel ez azóta sem történt meg, az Erdogan-kormány hazaküldte az izraeli nagykövetet, befagyasztotta a két ország katonai és kereskedelmi kapcsolatait, sőt a miniszterelnök azzal kezdett fenyegetőzni, hogy legközelebb török hadihajók fogják kísérni a hasonló flottillákat.

Pillanatnyilag itt tartunk, ez a mélypont, némi teátrális fűszerrel. Amelyet tovább színesített a forradalmi Egyiptomnak az a szándéka, hogy egy öt egyiptomi határőr életét követelő gázai lövöldözés nyomán maga is visszahívja nagykövetét Izraelből. (Végül is nem hívta.) Most az izraeli–palesztin béketeremtésben föltűnően tehetetlen Obama készül arra, hogy az ENSZ jövő heti közgyűlésén összebékítse az izraelieket és a törököket, mert azért ennek a fele sem tréfa. Sőt, ha a Gáza blokádját alaposan fellazító egyiptomiakat is idevesszük, a negyede sem. Egy stratégiai háromszög látszik omladozófélben lenni, és voltaképp az amerikaiak által feltétel nélkül pártfogolt Izrael biztonsága a tét.

Maguknak az izraelieknek is alaposan el kell gondolkodniuk. Ha „elveszítik” Egyiptomot és Törökországot, barát nélkül maradnak a térségben. A jelen állapotok szerint egyszerűen nem tehetik meg, hogy valamilyen fokon és formában ne jussanak dűlőre a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatósággal, amely meglehet, holnap már állam lesz. És éppenséggel bocsánatot kérhetnek a törököktől, ha már ezen áll vagy bukik kettejük jó viszonya. Ezt annál is könnyebben megtehetnék, mert bolond, aki nem látja: az a demokratikus, világias átalakulás, amelyet Erdogan az arab forradalmároknak javasol, Izraelt a legnagyobb félelmétől, az iszlamista térhódítástól szabadítaná meg.