Több mint a Krím

Mindez Putyin orosz elnök parancsára, az orosz parlament felsőházának felhatalmazásával ment végbe. Egészen új dimenziót adott a vállalkozásnak, hogy az elnök az orosz fegyveres erők bevetéséhez nemcsak a Krím, hanem „egész Ukrajna” területére kért engedélyt a Szövetségi Tanácstól, mondván, hogy a szomszédos országban kialakult rendkívüli helyzet az Orosz Föderáció állampolgárainak, „honfitársainknak” és a (Krímben tartózkodó orosz) fegyveres erők személyi állományának létbiztonságát fenyegeti.

A félsziget megszállása William Hague brit külügyminiszter patetikus megfogalmazása szerint ennek az évszázadnak (nyilván a XXI. századról van szó) „a legnagyobb válságát” robbantotta ki. A világ vezető hatalmai, élükön az Egyesült Államokkal, nem késlekedtek elítélni az Ukrajna szuverenitását és területi épségét semmibe vevő orosz katonai lépéseket, s azzal fenyegetőzni (Obama), hogy Putyinnak ez még sokba kerülhet. Egyelőre azonban annál többről nem tudni, mint hogy a G7 (USA, Nagy-Britannia, Kanada, Németország, Franciaország, Olaszország, Japán) fölfüggesztette a G8 (Oroszország volna a nyolcadik) júniusi, Szocsiba tervezett csúcstalálkozójának előkészületeit. Érintkezés Moszkvával azonban van: Obama elnök valószínűtlenül hosszú, másfél órás telefonbeszélgetést folytatott Putyinnal, és ugyancsak volt ilyen beszélgetés az orosz elnök és Angela Merkel német kancellár között. A nyugatiak arra óhajtják rábírni az orosz elnököt, hogy tárgyaljon az új ukrán vezetéssel – ilyen készségnek azonban semmi jele. Csak annak, hogy móresre tanítsák a nacionalista ukrán forradalmárokat.

Oroszország ugyanis a kijevi ideiglenes kormánynak a szabadon bocsátott Julija Timosenko pártjához tartozó vezetőit (Olekszandr Turcsinov államfőt, Arszenyij Jacenyuk miniszterelnököt) egyáltalán nem ismeri el törvényesnek. Szó, mi szó, Janukovics elnök leváltása alkotmányjogi szempontból több mint kétséges körülmények között zajlott le. Túl ezen: Moszkva az időközben orosz területre menekült Janukovicsot tekinti változatlanul elnöknek (amiképp ő maga is önnönmagát), a Kijevben végbement vezetőváltást államcsínynek, az ideiglenes kormányt „illegitimnek”, ráadásul „szélsőjobboldali, fasiszta, idegengyűlölő, antiszemita” gyülekezetnek. (A magyar Jobbikra hajazó, önmagát pusztán hazafiasnak tekintő Szvoboda Párt négy minisztert tudott delegálni Jacenyuk kormányába, ez tény.) Amikor Putyin azt mondja, hogy az ukrán területen folyó orosz katonai tevékenység addig folytatódik, amíg a szomszédban „a társadalmi-politikai helyzet nem rendeződik”, egészen nyilvánvaló módon a status quo ante helyreállítását óhajtja.

Miről is van szó? Február 21-én három külügyminiszter (a német, a francia és a lengyel) Kijevben megalkudott Janukoviccsal és az ellenzékkel arról, hogy az elnök az év végéig – egy új választásig – hivatalban maradhat, viszont addig is módosítani kell az alkotmányt, éspedig úgy, hogy az elnöki jogköröket megnyesik, és „valamennyi párt és régió követeléseit” teljesítik. Ebben a fogalmazásban benne volt, hogy Ukrajnát föderatív alapon szervezik újjá, ahol is az oroszok lakta, illetve orosz ajkú déli és délkeleti régiók – az ország gazdagjai – nagyobb önállóságot, akár krími típusú autonómiát kaphatnak. Ezt a megállapodást az ellenzék huszonnégy órán belül egyszerűen felrúgta, Janukovicsot felmentette, és hozzálátott az ország „visszaukránosításához”, azaz a kisebbségek (a hatalmas orosz, de a kicsi magyar, román, lengyel stb.) hivatalos anyanyelv-használati jogainak visszanyeséséhez. Ez kapitális ostobaság volt, ráadásul haszontalan, de baljós üzenettel.

Egyelőre (lapzártakor) nem látom, hogy a Nyugat bármiféle vonzalmat mutatna az orosz álláspont iránt; inkább diplomáciai, sőt gazdasági szankciókkal fenyeget. Ez az út azonban alighanem sehová nem vezet. Nemcsak azért, mert – mint e hasábokon számos alkalommal leírtuk – Ukrajna Putyinnak „minden pénzt megér”, az ő álma a Szovjetuniót legalább részben feltámasztó eurázsiai unióról Ukrajna nélkül összeomlik. Hanem azért (is), mert az orosz elnök kezében túl sok ütőkártya van ahhoz, hogy „természetben” tudjon reagálni a fenyegetésekre. Tönkre tudja tenni Ukrajnát. A Gazprom máris kiállított egy másfél milliárdos számlát az elmaradt fizetésekről, miközben Jacenyuk miniszterelnök szerint a kijevi kincstár „tök üres”. Megvámolhat minden ukrán árut, miközben az ukrán export negyven százalékát az oroszok veszik fel. Visszavonhatja a beígért gázárcsökkentést. Orosz útlevelet adhat nyolc-, de akár tizenötmillió ukrajnai (az orosz etnikumhoz tartozó vagy orosz anyanyelvű) polgárnak, és akkor fegyvereseinek már van kit védeniük, amiképp azt a Grúziához tartozó Abháziában és Észak-Oszétiában tette 2008-ban. A minta kész.

De én ennél kissé távolabbra néznék. Annak, aki Oroszországot büntetni akarja a pillanatnyilag még teljesen vértelen krími háborúért, gondolnia kell arra, hogy mi mindenre terjedhet ki Putyin globális bosszúja. A világ szinte összes válsággócára. Mert mi van akkor – kérdezhetnénk –, ha az orosz elnök nem működik együtt a nyugatiakkal Szíriában, Iránban és Észak-Koreában, hogy csak hirtelenjében említsek három példát? Lehetséges lett volna a szír vegyi fegyverek megsemmisítése orosz közreműködés nélkül? Nem. Lehetséges lett volna az iráni atomfegyverkezés leállítása (szüneteltetése) Moszkva jóindulatú közbenjárása nélkül? Nem. Meg lehet fékezni az észak-koreai minidiktátor megalomániáját (atomrobbantások, rakétakísérletek) az orosz diplomácia kiiktatásával? Nem.

(Nagyon érdekelne, hogy ezek a témák miként kerültek szóba abban a másfél órában, amíg Obama és Putyin egymással csevegett... Kár, hogy nincs róla leirat. De az biztos, hogy nem csak Ukrajnáról meg a Krímről beszéltek.)

És akkor nem is említettem még Nyugat-Európa orosz energiafüggőségét. Van tapasztalatunk nekünk, magyaroknak is arról, mi van olyankor, amikor az oroszok elzárják a gázcsapot. Akár azzal az okkal/ürüggyel, hogy az ukránok lopják a vezetékeiken átfutó orosz gázt...

A most következő órákban, napokban nagyon sok függ attól, hogy a krími válságra, a Moszkvából erősen szított orosz nacionalista hangulatokra hogyan reagálnak Ukrajna tényleges erős emberei. Azok a bizonyos milliárdos oligarchák, akik eddig úgy „kussoltak”, mintha a kijevi Majdanon és a parlamentben semmi sem történt volna, noha ők szinte kivétel nélkül az ország „orosz” területein gazdagodtak meg.

Nem kicsi érdeklődéssel szemlélem a kibontakozó taktikai csatát. A Haza párt vezére, Julija Timosenko azt találta ki, hogy az ukrán össz-szolidaritás erősítése végett a Moszkva felé orientálódó déli-délkeleti régiókba (az őhozzá hasonlóan meggazdagodott) milliárdosokat kell kormányzóknak kinevezni! Mit mondjak, roppant eredeti ötlet, mert Kijev tudja, hogy az ott élő emberek egzisztenciális függésben élnek ezektől az emberektől. És lőn! Turcsinov elnök vasárnap már ki is nevezte Donyeckbe kormányzónak a hírhedt Szerhij Tarutát, aki a Forbes listáján a világ leggazdagabb emberei között szerepel; Dnyipropetrovszkba pedig az ország „hármas számú” milliárdosát, Ihor Kolomojszkijt. És van még egy sor jelölt.

Ó, Julija! – írtuk előző számunkban, nem tudván még, hogy a hölgy, aki szerint „értelmetlen dolog” Moszkvával tárgyalni, milyen trükkel fog előállni. Nem tudhattuk, hiszen ha valaki, akkor ő – aki a Gazprom embere volt Ukrajnában, ezért is ítélték börtönbüntetésre – éppenséggel tisztában van vele, hogy Moszkvával nemcsak hogy lehet, kell is tárgyalni. Már csak azért is, mert az ukrán hadseregnek se embere, se felszerelése ahhoz, hogy erőszakkal visszaszerezze a Krím félszigetet. Nem is tanúsított ellenállást.

Szegény ukrán forradalmárok! Azért haltak meg a Majdanon, Kijev főterén, hogy országukat megszabadítsák a Janukovics nevével fémjelzett tolvajuralomtól. Erre jönnek a Taruta- meg Kolomojszkij-félék, akik pontosan úgy gazdagodtak meg, mint az elűzött elnök. Hogy Juliját ne is említsem.