Tíz perc a végítéletig
Az 1960–80-as években fenyegető termonukleáris világháború valószínűleg az egész északi féltekén elpusztította volna az életet. Utólag kitudódott, hogy az emberiséget több ízben is csak percek választották el ettől. Az ilyen esetek közül idéz fel kettőt KULCSÁR ISTVÁN.
„Hogyan? Ismételje meg!” – kiáltotta a telefonkagylóba Harold Brown, az Egyesült Államok védelmi minisztere.
„Az oroszok megindították ellenünk a tömeges nukleáris csapást” – jelentette az ügyeletes tábornok a NORAD-nak (Észak-amerikai Lég- és Űrvédelmi Parancsnokság) a coloradói Cheyenne-hegység gyomrába telepített sziklabunkeréből.
„Hány percünk maradt a válaszcsapás megindításáig?”
„Legfeljebb tizenöt, uram. Aztán már késő lesz, mert az orosz rakéták megsemmisítik a mi indítandó rakétáinkat.”
1979. november 9-én, washingtoni idő szerint 8 óra 50 perckor a NORAD valamennyi komputere félreérthetetlenül jelezte, hogy több száz szovjet rakéta tart az Egyesült Államok felé. Ezzel ugyan mint elvi lehetőséggel mindig is számoltak, mindamellett a Pentagonban senki sem hitte igazán, hogy valóra is válik. Kivált most, a szovjet–amerikai feszültség enyhülésének időszakában, néhány hónappal a támadó jellegű nukleáris fegyverek korlátozását kimondó SALT–II szerződés aláírása után.
Miközben a parancsnokság bunkerében lázasan igyekeztek ellenőrizni a számítógépek monitorjain megjelenő adatokat, az Egyesült Államok fegyveres erőit a legmagasabb fokú készültségbe helyezték. A légi támaszpontokról felszálltak az elfogó vadászgépek, hogy megpróbálják becsapódás előtt megsemmisíteni a szovjet rakétákat. Valamennyi rakétaelhárító, valamint interkontinentális rakétaegység megkapta az „indításra felkészülni” parancsot. Az indítógombokról levették a védőkupakot. Már készültek a levegőbe emelkedni a távolsági bombázók, hogy hidrogénbombáikkal a fedélzetükön útnak induljanak a Szovjetunió felé, mielőtt még az ellenséges rakéták megsemmisítenék őket a földön.
A válaszcsapás elrendeléséig már csak tíz perc maradt. Ennyi idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy – az ítéletnapra korábban kidolgozott terveknek megfelelően – a Washington melletti Andrews légi támaszpontról a főparancsnokkal, Jimmy Carter elnökkel a fedélzetén a levegőbe emelkedjen a repülő főhadiszállássá előlépő Air Force One. Maga a főparancsnok imádkozott.
Téves riadó
A megindított szovjet rakétatámadás tényének ugyanakkor ellentmondott, hogy a korai előrejelző amerikai műholdak egyetlen szovjet rakétaindítást sem észleltek.
Két perccel a mindent eldöntő parancs kiadása előtt, 9 óra 2 perckor az ügyeletes tábornok ismét jelentkezett: „Miniszter úr, a riadó téves volt.”
„Téves?”
„Igenis. Az operátor a rakétatámadást jelző gyakorlóprogramot töltötte be a számítógépbe. A négyes fokozatú harckészültség lefújva. Az operátor fenyítést kap.”
Lefújták
Négy évvel később majdnem ugyanez ismétlődött meg – szovjet oldalon. 1983. szeptember 28-án Sztanyiszlav Petrov alezredes volt az ügyeletes parancsnok az ellenséges rakétatámadást jelezni hivatott központ bunkerében, a Moszkva-közeli, „Szerpuhov-15” kódjelzésű titkos városkában, amikor az egyik operátor jelentette, hogy az amerikaiak elindítottak egy rakétát a Szovjetunió irányában. Miközben az előírásnak megfelelően ellenőrizték a számítógépek működését, a monitoron három újabb amerikai rakéta indításáról tanúskodó jel tűnt fel. Ezek a jelek az amerikai bázisokat figyelő szovjet műholdakról érkeztek.
A szovjet radarok észlelései azonban ezt nem támasztották, nem is támaszthatták alá, mert nem „látnak” az Egyesült Államok fölé, és csak akkor képesek jelezni a felbocsátott rakétákat, amikor azok már jóval közelebb érnek a szovjet célpontokhoz.
A riasztás mindenesetre megtörtént. A vezérkar illetékesei kevésbé csodálkoztak, mint amerikai kollégáik öt évvel azelőtt. Ebben az időben ugyanis már több mint három éve az a Ronald Reagan ült a Fehér Házban, aki a Gonosz Birodalmának nevezte a Szovjetuniót. (A Szovjetunió első számú vezetője ebben az időben Jurij Andropov volt.) Szeptember 1-jén, alig három héttel a történtek előtt a szovjet légvédelem a Távol-Keleten lelőtt egy dél-koreai utasszállító gépet, amelyen többek között egy amerikai szenátor is utazott. A két ország viszonya rendkívül kiéleződött.
Petrov alezredes, aki egyébként elemzőként dolgozott, analizálta a helyzetet. „Ha az amerikaiak meg akarnak támadni bennünket, nem egy, hanem tucatnyi bázisról indítanak rakétákat” – összegezte magában a helyzetet, és bár tökéletesen tisztában volt a vállalt kockázattal, a telefonkagylóhoz nyúlt, s jelentette elöljáróinak, hogy a számítógép tévedett. A riadót lefújták.
Jelcin táskája
A rendkívüli esetet követő egyhetes vizsgálat során a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a számítógépek a felhőkről különösen erősen visszaverődő napfényt „hitték” a rakétáktól származó sugárzásnak. A világot az atomkatasztrófa széléről visszarántó alezredest nem tüntették ki, igaz, nem is fenyítették meg.
Ez a történet csak 1988-ban került nyilvánosságra. 2006-ban Petrovot mint a nukleáris háborút megakadályozó személyt az Egyesült Nemzetek Szervezetének külön érmével tüntették ki.
Volt rá eset, hogy az amerikai lég- és űrvédelmi parancsnokság számítógépei a Szovjetunió területén dühöngő erdőtüzeket jelezték rakétaindításként. Összesen állítólag nem kevesebb, mint 3703 alkalommal „indult be” a NORAD riasztást indikáló folyamata, ám rendszerint alig néhány másodperc után kiderült, hogy téves észlelésről van szó.
Már jóval a hidegháború „lefújása” után, 1995. január 25-én norvég tudósok meteorológiai rakétáját értékelte úgy a szovjet számítógéprendszer, mint egy tengeralattjáróról felbocsátott rakétát. Másnap Borisz Jelcin elnök elmondta, hogy az erről kapott jelentés után első ízben kellett használnia – nemleges értelemben – főparancsnoki „atomaktatáskáját”, amelynek kódjával ki lehet adni a parancsot a válaszcsapás megindítására. Ez alkalommal szinte azonnal világos volt, hogy nem fenyeget valódi veszély. Máig is titok fedi azonban a többi olyan esetet, amikor az emberiséget valóban csak percek választották el a világégéstől.
Bevetésre készen
A váratlan támadás veszélye belátható időre elhárult az emberiség feje felől. Mindemellett – a sikeres fegyverkorlátozási és -csökkentési szerződések ellenére – nyolc állam (az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, az Egyesült Királyság, Franciaország, Izrael, India, Pakisztán) rakétasilóiban, mozgó állványokon, repülőgépek, felszíni hadihajók és tengeralattjárók fedélzetén máig is sok ezer nukleáris töltet áll bevetésre készen.
