Téveszthető utak – Uniópárti a hangulat
Lát-e esélyt rá, hogy Magyarország, Lengyelország és Csehország jelenlegi álláspontját megváltoztatva befogadjon menekülteket? Esetleg kiválthatják-e ezt a kötelezettségüket más hozzájárulással, például határvédelemmel? A konferenciát záró sajtótájékoztatón a 168 Óra ezt a kérdést tette fel Jean-Claude Juncker bizottsági elnöknek, akitől dodonai választ kaptunk: „Remélem, valamennyi tagállam betartja kötelezettségeit.”
Az ülésteremben még kicsit bőbeszédűbb volt. Elmondta, hogy a szolidaritás nem lehet egyirányú utca. A néhány napja a visegrádi hármak ellen elindított kötelezettségszegési eljárásról kifejtette, hogy jobban szereti meggyőzni tárgyalópartnereit, de ha nem megy, akkor a bizottság kénytelen jogi eszközöket igénybe venni. Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke méltánytalannak nevezte, hogy a menekülthullám aránytalanul nagy terhet ró Görögországra és Olaszországra. Mint mondta, az Európai Parlament tagjainak többsége támogatja, hogy az Európai Bizottság kényszerítse ki a közös döntések betartását, vonja felelősségre azokat a tagállamokat, amelyek megfeledkeznek kötelezettségeikről.
Előző nap az uniós vezetőknél is keményebben nyilatkozott a The Guardiannek adott interjúban Európa új szupersztárja, Emmanuel Macron francia elnök. Ő egyenesen árulásról beszélt, arról, hogy egyes kelet-európai politikusok úgy döntöttek, lemondanak az alapelvekről, és hátat fordítanak Európának. Azt gondolják, hogy az unió a pénzosztásról szól, anélkül hogy tiszteletben tartanák alapelveit. Macron ezt cinikus magatartásnak nevezte, és hozzátette, hogy Európa nem szupermarket, hanem sorsközösség.
A kelet-közép-európai hármak ellen a menekültügyben elindított kötelezettségszegési eljárás egyébként ékesen bizonyítja, hogy az unió gyakorlata gyakran sokkal inkább a szavakról szól, mint a tettekről. Tény ugyanis, hogy bár a 2015-ös döntés szerint a megfelelő eljárások lefolytatására 160 000 menedékkérőt kellett volna áthelyezni a frontországokból, ez azóta is csak 20 000 menedékes ügyében sikerült. A kvóta alapján Ausztriába sem érkezett senki, Szlovákia 12 embert fogadott. A bizottsági követelmény azonban nem a befogadásra vonatkozik, elég ígéretet tenni arra, hogy az adott ország kész arra, hogy területén belül lefolytassa a szükséges eljárásokat. Budapest, Prága és Varsó azonban ezt is elutasította – addig bizonyosan, amíg a Szlovákia és Magyarország által a témában indított perben az Európai Bíróság július 26-án közzé nem teszi állásfoglalását.
Orbán Macronnal szemben MTI Fotó
Az Európai Tanács múlt heti ülésére érkező magyar miniszterelnök fontosnak tartotta, hogy illemre oktassa Emmanuel Macront – szokása szerint egyébként zsebre dugott kézzel nyilatkozva a kamerák előtt. Mint mondta: „Új fiú a francia elnök, most jön először csúcsra. Meg fogjuk nézni, meg fogjuk ismerni. Biztos vannak elképzelései (…) A belépője nem volt túl biztató, mert azt gondolta, hogy a barátságnak az a legjobb formája, hogy belerúg a közép-európai országokba. Ez itt nem szokás, de majd kiismeri magát.” A csörte másnap, amikor a két politikus egymással szemben ült a tárgyalóasztalnál, már nem folytatódott.
Macron persze valóban „új fiú”, de olyan, akinek megérkezése történelmi trendforduló kezdete lehet az unióban. Nem véletlen, hogy a világ legjobban informált hetilapjának tekintett The Economist múlt heti számának címlapján ironikus tisztelettel Macron látható, amint vízen jár, amelyben éppen elsüllyed a korábban félelmetes ellenfélnek tekintett Marine le Pen. Jellemző, hogy Macron győzelme, illetve a kemény Brexitet prófétáló Theresa May csúfos választási szereplése óta a közvélemény-kutatások szerint ismét egyre népszerűbb az európai összefogás erősítésének gondolata. A Pew Research Center azt jelentette, hogy 40 százalékról még Nagy-Britanniában is 50-re nőtt azok aránya, akik kedvezően nyilatkoznak az unióról, de a tagországok döntő többségében három megkérdezett közül legalább kettő az integráció híve. Az unió második esélyt kapott, és ez nem kevesebbet jelent, mint hogy ősztől, Angela Merkel borítékolható választási győzelme után új sebességre kapcsol az eurózóna megerősítése, beleértve a közös intézményi háttér fejlesztését is.
Mindez nem jó hír Budapest és Varsó mai urai számára, különösen mert Macron határozottan síkra szállt az olcsó bérekre, az alacsony adókra, tehát a „szociális dömpingre” építő gazdaságpolitika ellen is. Tehát a visegrádi országok előtt az a választás áll, hogy csatlakoznak a fősodorhoz Merkel és Marcron feltételei szerint, vagy elindulnak a marginalizálódás útján. Magyarország áll legközelebb ahhoz, hogy afféle megtűrt faluszéle legyen az unió peremén. Prága és Pozsony igyekszik elhatárolódni az „illiberálisoktól”, Varsótól és Magyarországtól, s a lengyel álláspont legalább a Putyinhoz való viszonyban kevesebb ellenállást vált ki az unió magországaiban, mint a magyar. Egyébként is, Lengyelország már méretei, lakosságszáma miatt is olyan tényező, amelyet a gyorsabb pályán haladó országok nem írhatnak le olyan megkönnyebbüléssel, mint minket.
Az Európai Tanács ülése most kerülte a belső ellentétek emlegetését, de annál több szó esett az Európai Határ- és Parti Őrség megerősítéséről. A közös nyilatkozat eltökélt hangon szól arról is, hogy az Európai Unió állítsa vissza az ellenőrzést a Földközi-tenger középső térségében húzódó útvonal felett, gyorsítsa fel a líbiai parti őrség kiképzését és felszerelését, enyhítse a Líbia szárazföldi határaira nehezedő migrációs nyomást.
A néhány könnyed mondat mögött roppant feladatról van szó. Már idén ezerháromszáz ember fulladt a menekülők közül a Földközi-tengerbe, de az éhezés, a bántalmazás, a szexuális erőszak elől menekülők a nyilvánvaló életveszélyt is inkább vállalják. Líbiában szállnak lélekvesztőkre, ahol jelenleg három kormány és megszámlálhatatlan hadúr zsarnokoskodik az emberek felett – az embercsempészet szinte mindegyik számára jövedelmező mellékkeresetnek számít. És van kit csempészni. A világ legfiatalabb országából, az embertelen háború és éhség által megtizedelt Dél-Szudánból egyre többen indulnak el. A menekülés útja a Szaharán és Líbián át vezet a tengerhez. Hosszú távon nincs más megoldás: a békéhez is az kell, mint a háborúhoz. Pénzt, pénzt és pénzt kell adni arra, hogy milliók és tízmilliók meggondolják magukat, s maradjanak, ne akarjanak Európába menekülni az életveszélyt is vállalva.
Ne legyen kétségünk, számos európai politikus szemmel láthatóan jobb helyen látná az uniós adófizetők pénzét Líbiában vagy Dél-Szudánban, mint a folyamatosan bírált Magyarországon.
