Terror felsőfokon
Hallotta, olvasta valaki azt a nevet, hogy Iszlám Állam (IS)? Természetesen. És azt, hogy Dzsamaat-ul-Ahrar? Valószínűleg senki. Pedig miközben az IS által „inspirált” terroristák 32 embert öltek meg Brüsszelben, és egész Európa gyászba öltözött, a föntebb említett pakisztáni terrorcsoport egyik öngyilkos tagja 74 áldozatot segített át a túlvilágra Lahorban, Pandzsáb tartomány fővárosában, amelyet legalább akkora joggal lehet az „ország szívének” nevezni, mint Brüsszelt Európáénak. De ezért a hetvennégyért senki nem gyújtott gyertyát, nem tett ki koszorút, nem tartott gyászszünetet meccseken vagy rendezvényeken – nemhogy Európában, amott se. Holott mi éppenséggel megtehettük volna, mert jelentős részük keresztény volt.
Az öngyilkos merénylő pár nappal Brüsszel után, húsvét vasárnapján látogatott ki egy lahori parkba – afféle részben vidámparkszerű, közkedvelt kirándulóhelyre –, éspedig azzal a nem titkolt céllal, hogy egy keresztény ünnepen keresztényeket gyilkoljon le. Bevetette magát a dodzsemre várakozók közé, és ahogyan ez ilyenkor szokásos, működésbe hozta a testére erősített robbanószerkezetet. Balszerencséjére (ami utóbb kiderült) a 74 áldozat nagyobbik fele helyi muszlim volt, ráadásul nő és gyerek.
Az eset nem csak ezért hátborzongató. A merénylet Pandzsábban történt, ahol a kétszázmillió pakisztáninak a fele él, egyszersmind az ország leggazdagabb, legvilágiasabb tartománya, Navaz Sarif miniszterelnöknek és pártjának a hatalmi bázisa, amelyet az országban dühöngő terror eddig nagyjában-egészében megkímélt. Az öngyilkos terrorista bosszúnak szánta tettét egy Mumtaz Kadri nevű ember pár héttel korábbi kivégzéséért. Kadri a tartomány liberálisként ismert kormányzójának, Szalman Taszírnak volt a testőre, és azért kellett meghalnia, mert öt évvel korábban meggyilkolta a főnökét. (Milyen különös! Indira Gandhit, India néhai mindenható miniszterelnökét is saját testőrei lőtték le...) Kadri, aki nyilvánvalóan papi befolyás alatt állt – ha nem épp mentoraitól kapott utasítást –, azt sérelmezte, hogy a kormányzó lazítani akart Pakisztán közismerten brutális istenkáromlási törvényein. Közülük az egyik halállal, de legalábbis életfogytiglani börtönnel bünteti Mohamed próféta gúnyolását. (Nem vagyunk Dániában vagy Hollandiában!)
Minthogy a történeteknek nem csak végük, elejük is van, illik tudni, hogy a „vallás elleni bűnök” megtorlását még a gyarmati India brit urai rendelték el – másfél száz évvel ezelőtt. Igaz, se a Korán megszentségtelenítése, se a próféta sértegetése nem szerepelt tételesen az akkori bűnök között, és a mához képest a büntetési tételek is szerények voltak (1–10 év elzárás). Amikor az önálló Pakisztán a Brit Indiából kivált (1947), az istenkáromlás nyomban beépült a jogrendjébe, de a „nagy ugrás” csak majdnem 40 évvel később következett be, amikor Ziaul Hakk tábornok katonai kormánya elhatározta a jog iszlamizálását. A nyolcvanas évek arról lettek emlékezetesek, hogy a Korán „szándékos” megszentségtelenítéséért (akármit jelentsen is ez) életfogytiglani börtön jár, a próféta gúnyolásáért pedig, mint említettem, akár kötél is.
Lévén a vallástudósoknak (az ulémának) óriási a befolyása a világ második legnagyobb muszlim népességű országára, eddig minden kísérlet eredménytelen maradt, hogy az istenkáromlási törvényeken enyhítsenek, holott Pakisztán végül is világi(as) országnak akar látszani; ellentétben Iránnal vagy Szaúd-Arábiával, az iszlám nem államvallás. Több mint feltűnő azonban, hogy az említett törvényeket leginkább kisebbségiekkel (keresztényekkel, hindukkal, a vakbuzgóan vallásos, de szunnita eretnekként kategorizált ahmadikkal) szemben alkalmazzák, és általában a Koránnal való „bánásmód” szolgál ürügyül a személyes számlák kiegyenlítésére. Nem kevésbé feltűnő, hogy elegendő az istentagadás vádját vagy az azzal szembeni liberális magatartást valakivel szemben egyáltalán felhozni – még mielőtt bíróság elé kerülne az ügy, az illető célpontjává válik a vallástudósok és a vallásos pártok által feltüzelt tömegeknek.
Példákkal is tudok szolgálni. A pandzsábi kormányzó meggyilkolásán túl például azzal az esettel is, hogy egy négyezer fős, feldühödött tömeg élve elégetett egy fiatal keresztény házaspárt, mivel az asszony az elhunyt apósa hátrahagyott holmijainak eltakarítása közben annak a papírjait is kisöpörte, majd elégette, nem sejtvén, hogy a lapok között Korán-szövegek is vannak. Nem is sejthette, mert írástudatlan volt. Ez a körülmény azonban nem aggasztotta annak a téglaégetőnek a tulajdonosát, a munkaadójukat, aki a muszlim szomszédok „bemondására” foglyul ejtette a házaspárt, majd a szomszédok hírét vitték a dolognak a szomszédos falvakba. Onnan verődött össze a többezres tömeg, és botozta előbb félholtra, majd dobta az izzó szén közé az egyébként négygyermekes keresztény anyát és a férjét. S közben Bibliát se felejtettek el égetni.
Téved, aki azt hiszi, hogy nincs utánpótlás. Ma kétmillió pakisztáni fiúgyermek tanul (általában szaúdi pénzekből épített) medreszékben – 24 ezer van belőlük –, ezekben a voltaképp iskolának álcázott Korán-szemináriumokban, ahol a donor óhajának megfelelően a legszélsőségesebb, legradikálisabb, legtürelmetlenebb iszlám tanait vésik be a felnövekvő nemzedék agyába. Közülük toborozhatnak majd a legkülönfélébb terrorszervezetek, miközben Pakisztán kormánya – papíron – heves harcot folytat a terrorizmus ellen.
Ez a harc mindig kétarcú volt. Az egyébként kíméletlen pakisztáni hadsereg legfélelmetesebb és legrettegettebb szerve, a hírszerzés (ISI – a CIA és az FBI „hibridje”) meglehetősen intim, jó viszonyt ápol azokkal a dzsihadista terrorszervezetekkel, amelyek ártani tudnak Indiának, aktívak Kasmírban és ellenségesek az afgán tálibokkal és a síita irániakkal szemben. Eszközként használja őket „helyettesekkel vívott” háborúiban, eltűri külhoni atrocitásaikat, csak azokra csap le, akik (mint például a pakisztáni tálibok) odahaza ássák alá a rendszert. De akkor kegyetlenül. Amikor az említett szervezet 2014 végén Pesavarban egy katonaiskola 148 diákját és neveltjét mészárolta le, a hadsereg ezerszámra irtott ki feltételezett terroristákat. Ugyanakkor semmit se látni a kormánynak abból az akciótervéből, hogy megfékezi a vallási szélsőségeket és megregulázza a medreszéket. Pedig ez utóbbiak igazán rászorulnának, mert az uléma elnökének riasztó nyilatkozata szerint neveltjeik 60 százaléka „semmilyen terrorista kiképzésben vagy cselekményben nem vesz részt”. A mondatban a 60 százalék elől mintha kimaradt volna egy „csak”... És a maradék 40?
Pakisztán egész jövője azon múlik, hogy mit kezd végül is ezzel a problémával. Nincs párt, amelyik a vallási szélsőségeseket, a megszállott radikálisokat el akarná idegeníteni magától. Valamennyi „fogta” az üzenetet, hogy a gyilkos testőr, Kadri temetésén százezer ember (!) vett részt, és a fővárosban a parlament előtt húszezren táboroztak le, hogy tiltakozzanak a kivégzés ellen. Ha hagyják ezeket az embereket tombolni, akkor csak tápot adnak azoknak a félelmeknek, hogy az egyébként állítólag kifogástalanul őrzött pakisztáni atomarzenál egy szép nap rossz kezekbe juthat. Mindenki tudja, hogy az Iszlám Állam harcászati nukleáris eszközökhöz (úgynevezett „piszkos bombákhoz”) akar jutni, s tudja azt is, hogy az egyetlen atomhatalom, amely e tekintetben szóba jöhet, éppen Pakisztán, senki más. Ha akad valaki, aki úgy őrzi ezeket az eszközöket, mint Kadri a gazdáját, akkor... De erre jobb nem is gondolni.
P. S. Pakisztán miniszterelnöke nem jelent meg a Barack Obama által szervezett washingtoni nukleáris biztonsági konferencián, holott 56 ország képviseltette magát, természetesen az összes atomhatalom. Navaz Sarif nyilván sejtette, hogy kínpadra feszítenék.
