Teljes kiszolgálás kevésbé normálisaknak – Így néz ki az élet egy óceánjárón

Civitavecchia bájos városkáján átbillegve már látjuk a tengert, és ott áll A Hajó. Elképesztő. Vagy háromszáz méter hosszú, 14 „emelet”, a másik három fedélzet a víz alatt rejlik. Körbejárni nem lehet, kordon védi, és szívélyes, de határozott alkalmazottak, akik terelnek.

2018. november 18., 08:01

Szerző:

Jegyellenőr s mindjárt két fotós. Az egyik minimasinája rögzíti a fizimiskát, hogy azonosíthasson az arcfelismerő rendszer, ha majd újra a fedélzetre lépünk. A másik „igazi” fotós, a vágya teljesüléséhez érkező utas a cég logója előtt örökíttetik meg. Nem, nem kapja ajándékba a reklámképet. Majd megveheti, nem is kevésért, ha nem bírja ki anélkül. Egyébként azután egész úton agyba-főbe fényképezik, derűs pillanatokkal szolgálnak a válogatásra kitett fotók. Csordultig negéd, turbékoló jegyesek és békés házaspárok merednek a lencsébe, 15 euróért ki-ki viheti az emlékképét.

A bőröndöket röntgenezik, mint a repülőtéren. Nemcsak, mert merénylőtől tartanak, hanem mert tilos szeszes italt bevinni. Van bőviben a hajón, tessenek ott megvásárolni. Mire a kósza utas felleli úszó otthonának számára kijelölt rekeszét, ott áll az ajtó előtt Joseph, a kabinszakasz stewardja. Fülöp-szigeteki, akárcsak A Hajó jó ezerfős személyzetének túlnyomó része. Joseph kifogástalanul vasalt egyenruhában feszít, arcán tartózkodó mosollyal üdvözöl, majd érdeklődik, hogy Sir és Madam reggel vagy este óhajtja-e a kabin takarítását. Joseph fellépése olyan, mint amikor régi angol filmekben az alkirály komornyikja üdvözli Sir Fontosat, de itt ez a magatartás általános és kötelező. Beáramlik az óriás úszó szállodába vagy háromezer kis- és még kisebb polgár, akiket az ázsiai kiszolgáló személyzet olyan tisztelettel vesz körül és szolgál ki, hogy akár milliomosnak vagy futballsztárnak képzelhetik magukat. Normális embernek ez kényelmetlen, kevésbé normálisnak a legkevésbé sem. Még dirigálják is a színes bőrűt, aki ezt rezzenéstelenül, mindig mosolyogva tűri, és teszi a dolgát, ahogyan tanították, és amiként, érezhető szigorral, elvárják tőle.

Cruise ships in port
Fotó: Edler von Rabenstein

A példátlan fegyelemmel robotoló gárdát ázsiai toborzóközpontokban gyűjtik és tanítják be. Szakácsokat és pincéreket, takarítókat és mesterembereket, stewardokat és bármixereket. A számvetés viszonylag egyszerű. A jelentkező, aki túlnépesedett hazájában nem talál vagy csak éhbérért kap munkát, leszerződik a hajókra. A fizetésnél a hajótulajdonos amerikai vagy nyugat-európai cég nem a maga országa, hanem a munkaerő hazájának bérszínvonalát veszi alapul. Így Joseph barátunk havi ezer euró körül keres, napi 11, azaz tizenegy órás munkaidővel, méghozzá a hét hét napján. Akár a reggeli, akár az esti takarítást választjuk, ő húzza fel az ágyat. A kérdésre, megéri-e neki az embertelen hajsza, amelyben persze még némi borravaló is leesik, fáradt mosoly és bólintás a válasz. Igen. Tíz évre szerződött, ötöt ebből évi nyolc-tíz hónapos munkával már letudott. Ebből felépült Manila közelében a kis ház. Még öt év, addigra felnő a lánya, és elküldheti keresetéből egyetemre. A szabad hónapokra semmi nem jár, a nyugdíjbiztosítás magánügy.

Az úszó szálloda a maga nemében nagyszerű. Jelentős hátránya az a több ezer ember, aki hajnaltól napestig a fedélzeteken, folyosókon, ételt és ital kínáló hodályokban nyüzsög. Kevesen járnak a konditerembe, annál többen a részben drága divatholmit, részben olcsó bóvlit kínáló boltokba. Megszállott öregek rángatják a félkarú rablógépek karját a tágas játékteremben, de van rulett és kemény póker is. Ehelyt látható leginkább kedvenc figurám, a kopaszra nyírt, dagadtra hízott „újorosz” üzletember-maffiózó – esetükben a két fogalom nehezen válik szét. Nyakában XXL méretű aranykereszt, oldalán a kísérő hölgy hasonló méretű.

Előkelőbb óceánjárókkal ellentétben itt nincsenek osztályok, de aki el akar különülni, módot kap erre, csak meg kell fizetnie persze. Kezdheti azzal, hogy lakosztályt bérel, és ha nem akar olyanokkal étkezni, akik kitunkolják a szaftot és lenyalják a kést, befizethet a különétterembe. Utóbbi viszont feleslegesnek tűnik, mivel maffiózóék az extra szalonban is túrhatják az orrukat, ugyanakkor a tömegturizmus hajója első osztályú, sőt esténként azon felüli ellátást nyújt. Visszatekintve az első kép, amely az útról az emlékezetben felmerül, a siserahadaké, akik reggel, délben és délután megrohanják a gazdagon rakott polcokat. Pakolnak, majd falnak, néha a kettőt párhuzamosan és ismétlőlegesen.

Este vacsora. Öltöny ugyan nem kötelező, de kéretik trikóban, strandpapucsban nem megjelenni. Ott találkozunk másik hősünkkel, Leóval. Ő maláj, és olyan mozdulatokkal nyújtja át az étlapot, rak eléd és visz el tányért-poharat, hogy felvennék bármely Ritzbe, Four Seasonsbe. Miként lehet sok száz embernek másfél óra alatt tálalni négyfogásos, ültetett vacsorát, italokkal? Úgy, hogy az egyik ázsiai gárda, vállán a több rétegben megrakott tálcákkal, szinte futva hordja fel az ételt a konyháról, miközben a másik gárda a szűk folyosó másik oldalán kocog lefelé a használt terítékkel. A harmadik csoport, Leo és társai, felszolgálnak. Az első este személyzeti teljesítményén elámulva reggel jött az igazi elképedés. Leóék tán éjfél körül végezhettek a vacsora romjainak eltakarításával, de a reggelinél is ők köszöntik a vendéget, ugyanazzal a szívélyes mosollyal. Ők is 11 órás műszakokban dolgoznak.

Hogy ez már nem fokozható? Dehogynem. Két zenés vacsora is volt, amikor Leo és társai alkalmi tánc- és énekcsoporttá alakulva szórakoztatták a nagyérdemű hajózókat. Ezt is a megszokott precizitással teljesítették, dalolták, hogy Volare, és vidáman lengették a hófehér szalvétákat. Taps, majd fiúk, lányok mentek vissza, tálcát cipelni, felszolgálni, takarítani.

A túltáplálás mellett van más szórakoztatás is a túlnyomórészt idősebb olaszokból álló seregletnek. Lehet bingózni, van revü, kvíz, torna, és tanulhatunk táncokat. A türelmes tánctanárok, akik esténként kötelességszerűen meg is táncoltatják a magányos vendégeket, történetesen magyarok. Szolid nyuggerek szorgosan tangóznak, sőt szambáznak, miközben a közönség java, nénik, bácsik, némileg zavarban, úgy üldögélnek a parkett szélén, mint otthon, városkájukban a padon, a ház előtt.

Hogy lehet boldogulni több ezer emberrel? – kérdem a közönségszolgálat egyik európai hölgyét. Milyen kérdéseket kapnak? Sorolja a leggyakoribbakat: „Nem látta erre a férjemet?”, „Van a hajón kábeltévé?”, valamint „Keresem a rólam készült fotót, honnan ismerem meg?”

Partra szállván látom az újoroszt a párjával, amint még hízottabban és felaranyozva csámpáznak a rájuk váró fekete limuzin felé. A többség a vasútállomás és a hétköznap felé buszozik, megszűntünk Sir és Madam lenni, s nem terítik már ölünkbe a damasztszalvétát vacsoránál. Mindenesetre az út gyönyörűnek, az étkek kiválónak bizonyultak. Kár, hogy kicsit sokan voltunk. És szomorú volt látni a mosolyogva robotoló emberek hadát, akik még bennünket is tehetős úriembernek néztek.