TÁRLAT » Egy olasz Párizsban

Modigliani azon alkotók közé tartozik – véli az ember –, akinek műveit, kis túlzással, becsukott szemmel is felismerhetjük. Hiszen egész életében ugyanazt az álarcszerű, hosszú angyalarcot festette-rajzolta-szoborta különféle változatokban, hiszen az afrikai népművészet ihlette híres Modigliani-arc ma már az egyik legismertebb toposza a huszadik századi művészettörténetnek. A Nemzeti Galériában most nyílt kiállítás részben megerősíti, részben elbizonytalanítja az embert ebbéli hitében. (Így szokott ez lenni.) A hatvannál (eggyel) több Modigliani-mű (mely az eddigi legteljesebb magyarországi bemutatkozásra ad lehetőséget, s csak számos múzeum, galéria és magángyűjtemény összefogásával jöhetett létre – illesse köszönet mindazokat, akik rászolgáltak) gondos tanulmányozásával kétségtelenül felfedezhetők ugyanis bizonyos elmozdulások, ha tetszik, kirajzolódik egyfajta művészi fejlődés is, akár még a korszakolás sem elképzelhetetlen, ugyanakkor a védjegyként is alkalmazott hosszú nyak, félrehajtott női fej, s az élettelen szemek az állandóság mellett voksolnak. S az embernek a képek meg a magyarázó szövegek láttán arra kell rádöbbennie, voltaképpen milyen rövid alkotói periódusról beszélünk – különösen, ha a szobrászati és festészeti korszakokat különválasztjuk.

Ugyanakkor a képek, szobrok időtlenül szelíd állandósága éles ellentétben áll a megélt eseményekkel s a köréjük szövődő legendákkal. Nem csoda, hogy a látogatóra a szociológiai és lélektani elemek mélyebb hatást gyakorolnak, mint a művek. Persze, a görög tragédiákra emlékeztető halál, a család közös elmúlása a legdöbbenetesebb, de van min csodálkozni a Modigliani lánnyal készült interjún éppúgy, mint a saját korában széles körben ismeretlen művész (életében egyetlen önálló kiállítása volt) későbbi fantasztikus sikerein (árverési rekordok sora!).

És van mit irigykedni a századfordulós Párizs nyitott, kozmopolita, tehetséges művészeti életén.

Balogh Károly