Támadás az engesztelés napján

Egyiptom és Szíria összehangolt támadása felkészületlenül érte Izraelt, pedig volt figyelmeztetés. Az egyik bizonyos Asraf Marvantól, Nasszer korábbi egyiptomi elnök vejétől, aki a Moszadnak (is) dolgozott. A másik még hitelesebb forrásból: Husszein, Jordánia királya szeptember 25-én titokban Tel-Avivba repült, hogy figyelmeztesse Golda Meir miniszterelnököt, hogy Hafez Aszad (a jelenlegi szír elnök apja) Kairóval egyetemben támadást tervez. Az izraeli titkosszolgálat azonban úgy vélte, hogy csak a sokadik fenyegető blöffről van szó. Aggódni csupán október első napjaiban kezdtek, amikor szovjet katonai tanácsadók családostul elhagyták Egyiptomot és Szíriát, ugyanakkor sorra szálltak le a két országban az óriás szovjet AN szállítógépek harckocsikkal, rakétaütegekkel. Az izraeliek jócskán megkésve, de végre mozgósítottak.

Október 6-án a jom kippurt, vallásuk legnagyobb ünnepét, az engesztelés napját ülték a zsidók – ezért gondolták az arabok e napot különösen célszerűnek a támadásra. Órákkal előtte, a reggeli tel-avivi haditanácson felmerült, hogy az 1967-es, hatnapos háború sikerének példájára mérjenek megelőző csapást az ellenségre. Miután azonban katonai utánpótlásuk, nemkülönben diplomáciai támogatásuk az Egyesült Államoktól függött, ilyen lépés csak Amerika engedélyével volt lehetséges. Kissinger külügyminiszter azonban közölte: szó sem lehet róla! Ha ők támadnak, a támogatásuk lehetetlen.

Így hát védekeztek – az első napokban nem sok sikerrel, amiért a háború után vizsgálóbizottság elé állítottak és leváltottak több katonai felső vezetőt, akárcsak a titkosszolgálatok kudarcot vallott főnökeit. Az egyiptomi hadsereg masszív erőkkel átkelt a Szuezi-csatornán, és különösebb ellenállást nem tapasztalva behatolt az Izrael által ’67 óta megszállva tartott Sínai-félszigetre, ahol mindössze négyszázötven izraeli katona állomásozott, tizenhat erődben. Tizenötöt lerohantak, történetesen egyedül a Jeruzsálem-brigád Budapest nevű erődítését nem tudták bevenni. Parancsnoka vezette a háború után a küzdelmet azért, hogy vonják felelősségre a kezdeti kudarcok felelőseit.

Párhuzamosan a szírek elfoglalták az Izraelhez vezető Golan-fennsík jelentős részét. Azért is, mert az erőviszonyok meglehetősen aránytalanok voltak: a két arab országnak 380 ezer katonája állt fegyverben, és támogatta őket vagy hetvenezres jordán és iraki erő. Az araboknak együtt háromezer-ötszáz, túlnyomórészt T–54-55-ös és T–62-es szovjet tankjuk volt. A kétszázhetvenötezres létszámú izraeli hadseregnek feleannyi harckocsija volt, ám korszerű amerikai és francia harci gépeikkel ezúttal is légi fölényben voltak a MiG-ekkel szemben. Legalábbis a légi harcokban, mert a támadók most kipróbált új szovjet SA–6-os légvédelmi rakétái éppoly sikeresek voltak, mint Moszkva harckocsi-elhárító fegyverei. Annál is inkább, mivel Szíriában biztosan, Egyiptomban minden valószínűség szerint szovjet tisztek, katonák szép számmal voltak a rakétaegységeket irányító, kezelő személyzetben.

A védekezés először az országot közvetlenül fenyegető szír támadás visszaverésére összpontosult. Sikerült szétbombázni a szír légvédelmet irányító elektronikus rendszert, megállítani, majd visszaszorítani a támadókat. Tizenkét nap elteltével megverték a szíreket, akik elvesztették harckocsijaik felét, légierejük harmadát, megsemmisült egy iraki tankhadosztály is, és az izraeli tüzérség a Damaszkusztól negyven kilométerre kiépített állásaiból lőtte a fővárost.

Nehezebben ment az egyiptomi fronton, ahol az első ellentámadást megsemmisítően visszaverték. Kitűnt, milyen hatásosak az új szovjet fegyverek – de az is, hogy az egyiptomi katonák igen keményen harcolnak, nem futnak meg, mint ’67-ben sokan. Az izraelieknek végül azonban sikerült a csatorna nyugati partján hídfőállást kiépíteniük a 2. és 3. egyiptomi hadsereg között. Sőt: onnan előretörve Ariel Sharon tábornok (a későbbi kormányfő) vezetésével 22-én tankjaik már csak nyolcvan kilométerre voltak Kairótól.

Ezen a napon Szadat egyiptomi elnök, akinek 3. hadseregét bekerítés fenyegette, Moszkvával egyetértésben fegyverszünetet kért, a két nagyhatalom védnöksége alatt. Amikor Nixon ezt elutasította, Brezsnyev közölte: akkor egyedül telepít békefenntartó csapatokat. Washingtonban riadót fújtak, hiszen tudták, hogy a szovjetek rövid idő alatt ötvenezer katonájukat tudják fegyverzetükkel légi úton odajuttatni – valamint a Földközi-tengeren cirkáló hajókról a tengerészgyalogságot. Közben légi és tengeri úton tovább ömlött a szovjet hadianyag Kairónak és Damaszkusznak. Riadókészültségbe helyezték tehát az amerikai légideszant-erőket és a stratégiai bombázóflottát, zúdították a hadfelszerelést Izraelbe – egyszóval újabb világháború fenyegetett.

Egyébként az Izraelbe fegyvert szállító amerikai gépek átrepülését csak két nyugat-európai ország engedélyezte, a többi NATO-szövetséges nem, mert tartottak az arab olajfegyvertől. Joggal. Az OPEC (arab hangadóinak javaslatára) októberben embargót hirdetett, mire az olaj háromdolláros hordónkénti ára a négyszeresére ugrott, az ismert világgazdasági következményeivel.

Újabb harcok után megszületett az ENSZ BT határozatán alapuló fegyverszünet, immár szovjet–amerikai egyetértéssel, bár a harc még januárig fel-fellángolt. Kissinger közben nyomást gyakorolt Izraelre, hogy ne semmisítsék meg a blokáddal bekerített egyiptomi hadsereget – így sikerült aztán Amerikának a maga táborába vonni a legnépesebb arab ország vezetését.

Izrael mintegy tízezer halottat és sebesültet vesztett a háborúban – ebben a számban benne vannak az arabok által százával kivégzett hadifoglyok is. Egyiptom és Szíria embervesztesége lényegesen magasabb volt, de hivatalos adatokat soha nem hoztak nyilvánosságra. Arról sem, hogy legalább több tucat szovjet katona halt meg mindkét fronton, többségük abból a mintegy kétezerből, akik a szír légvédelemnél szolgáltak. Állítólag szovjet tisztek fogságba is estek – őket később szovjet zsidókért engedték el. Egyébként a tengeren is folyó harcokban az izraeli flotta a szír partok előtt elsüllyesztett egy szovjet teherhajót, mire a szovjet hadihajók tűzparancsot kaptak arra az esetre, ha az izraeliek megközelítenék őket. Volt is nem egy összecsapás, főként Latakia körül. Moszkva ottani, mára egyetlen Földközi-tengeri flottatámaszpontját napjainkban az ifjabb Aszad rendszerét támogatva próbálja megtartani.

Decemberben a genfi békekonferencián megerősítették a megegyezést, amelyhez 1974 tavaszára Szíria is csatlakozott, s a Sínai-félszigeten és a Golan-fennsíkon ENSZ-katonák feladata lett a fegyvernyugvás ellenőrzése. Még öt évig tartott, amíg Carter amerikai elnök üdülőházában 1979-ben aláírhatták a Camp David-i egyezményeket, az első szerződést Izrael és egy arab ország között. Izrael kivonult ugyan a Sínai-félszigetről, ám békéről máig nem beszélhetünk: az idők múlásával még zavarosabbá vált közel-keleti helyzetben új háború bármikor kitörhet.