Szíria, a hiányzó láncszem
Tíz hónappal ezelőtt úgy festett, hogy az „arab tavasz” lángjai átölelik a földközi-tengeri térség egyetlen maradék családi diktatúráját, a szíriait is. Az autokrata elnöknek, Basar el-Aszadnak azonban kollégáinál kevesebb félnivalója van: tábornokai nem árulták el, mint az egyiptomi Mubarakot; politikai ellenfelei és a népharag nem késztették menekülésre, mint a tunéziai Ben Alit; s az a módszer, amelyet eleinte Kadhafi alkalmazott Líbiában – fegyverrel pusztítani a lázadókat –, külföldi katonai ellenerő híján őnála eddig eredményesnek bizonyult. ACZÉL ENDRE írása.
Arról, hogy valójában mi történt Szíriában, nincs tiszta kép. Aszad eleve gondoskodott arról, hogy a külföldi sajtó ne tudósíthasson városok, települések, olykor egész régiók lázadásáról, az ő megdöntését, távozását sürgető megmozdulásokról. Ami mozgókép ebből az országból kijutott, az amatőr, általában mobiltelefonokkal készített „riport” volt, és csak az internetnek köszönhető, hogy a külvilágnak van némi fogalma a hadsereg és a biztonsági erők által megölt polgári személyek létszámáról. A becslés ma több mint ötezer főre szól.
Aszad számtalan felhívást és felszólítást kapott nagyhatalmaktól és arab országoktól (főként az öbölbeliektől, de magától az Arab Ligától is), hogy vessen véget az értelmetlen vérontásnak, de ő a jelek szerint az „iráni módszert” választotta. Ami úgy értendő, hogy az ellenfeleket – amiként a teheráni papi rendszer és a gyaníthatóan csalással megválasztott Ahmadinezsád elnök rendőrei és milíciái tették a 2009–2010-es tüntetési hullám idején – addig kell ütni, amíg el nem csendesednek. A kommunikáció terepén pedig folyvást azt kell hangoztatni, hogy külföldről bátorított, pénzelt és fegyverzett „terroristák” fordultak szembe a rendszerrel.
Az iráni példa említése azonban nemcsak ezért indokolt. Hanem azért is, mert Irán az iszlám síita ágának legfőbb bástyája, és Aszad elnök egy háromnegyedrészt szunniták lakta országban egy kisebbségi (15 százalékos) síita szekta (vagy törzs), az alaviták sarja. Az alavita uralmat apja, Háfez el-Aszad alapozta meg vagy negyven éve.
Ez a szekta uralja legalább három évtizede a hadsereget, a biztonsági erőket és az állami adminisztráció felső szintjeit. Névleg ugyan a „szocialista” Baath Párt vezeti az államot és a társadalmat, de azon túl, hogy ez az egypárt engedelmes eszköz az elnök kezében, Szíriában alavita uralom van. Pártra amúgy semmi szükség. Sajátjait Aszad módfelett kíméli: amikor tankjaival körbevesz egy lázadó települést, elvágatja annak víz- és villanyellátását, és egész háztömbökre gránátesőt zúdít, százakat tartóztattat le, akkor hatóságai figyelmeztetik az ott élő alavitákat, hogy hagyják el otthonaikat, nehogy kár essen bennük.
A törzsi szempont lényeges, mert egy társadalom, amelynek a szövete törzsi, eleve olyan „inkubátor”, ahol polgárháborús állapotok palántázódhatnak. S ha ez a lázadókkal együtt érző híradásokból nem válik is manifesztté, az Aszaddal szemben álló polgári és fegyveres erőknek nincsen szervezetük, csak gócaik vannak – és ott olykor csúnya dolgok történnek.
Az írást teljes terjedelmében a 168 Óra hetilap ma megjelenő legfrissebb számában olvashatják.
