Szerbia és az EU – viszonzatlan vonzalom?

Ennek érdekében valóban sokat tettek. Megcsinálták azt is, ami sokáig elképzelhetetlen volt korábban: felderítették, elfogták és kiszolgáltatták az 1996 óta keresett háborús bűnökkel vádolt Radovan Karadzsicsot, Ratko Mladicsot és Goran Hadzsicsot . Ezzel megszűnt az a hosszú évekig tartó abszurd helyzet, hogy egy egész ország, illetve az ország jövője volt a túsza néhány elvetemült nacionalista szélsőségesnek (akik mellesleg a melldöngető módon hirdetett hazafiságuk ellenére több mint egy évtizedig bujkáltak gyáván; Vojiszlav Seselj csetnik vajda hozzájuk képest – magát önként feladva – a politikai bátorság lovagjaként tűnhet fel).

Kevésbé volt látványos, de a szerb kormány konkrét lépéseket is tett az elmúlt években egy átfogó és hatékony kormányzati EU-integrációs stratégia kidolgozása és megvalósítása érdekében. Ma az egész szerb központi kormányzatnak, minden egyes tárcának és főhatóságnak pontos és határidőkkel teli hálóterve van a végrehajtandó feladatokról (jogharmonizáció, intézményfejlesztés, EU-képzés, ezzel összefüggő források biztosítása stb.). Brüsszel elismeréssel adózott ezeknek az erőfeszítéseknek. Mindent összevetve, a fentiek alapján az Európai Bizottság az idei un. országjelentésben javaslatot tett a tagjelölti státusz megadására Szerbia számára a decemberi Európai Tanács ülésén . Mégis, az előzetes hírek szerint a pozitív döntés egyáltalán nem tűnik automatizmusnak, egyes tagállamoknak komoly dilemmáik voltak és vannak a szerb EU-tagjelöltséggel kapcsolatban.

Diszkriminatív kárpótlási törvény

Először magyar részről vetették fel, hogy a szeptemberben elfogadott kárpótlási törvény nem EU-konform, illetve diszkriminatív az állampolgárok széles rétegeivel szemben, lévén, hogy kizárja a kárpótlásból a „megszálló erők (volt) tagjait, illetve leszármazottaikat”. Tekintettel arra, hogy a II. Világháborúban a ma is Szerbiához tartozó Bácska magyar uralom alá került, az ott élők értelemszerűen lettek besorozva a magyar királyi Honvédségbe, így – önhibájukon és akaratukon kívül – tízezrek váltak a „megszálló erők tagjává”. A szerb parlament nem szavazta meg a Vajdasági Magyar Szövetségnek a kormány által is támogatott módosító javaslatát, így a diszkrimináció esete valóban megvalósulhatott volna, bármit is mondjanak szerb részről. Valószínűleg azonban mégsem lesz a szabályozás diszkriminatív, mert a kormány megállapodott a VMSZ-szel egy másik, a rehabilitációról készülő és november végéig elfogadásra kerülő törvény szövegében, aminek eredményeként csak a háborús bűnökért ténylegesen elítéltek lesznek kizárva a kárpótlásból. Úgy tűnik, hogy ezzel a magyar részről Szerbiát fenyegető vétó-veszély elhárult (más kérdés, hogy milyen hatása lenne a magyar-szerb kapcsolatokra, ha egyedül Magyarország blokkolná a szerb EU-aspirációkat).

Szerbia előtt az előbbieknél sokkal komolyabb kihívás tornyosul: Koszovó. Egészen pontosan az, az elsősorban német részről (Merkel kancellár szeptemberi belgrádi látogatása során) megfogalmazott elvárás, miszerint a tagjelölti státuszhoz elengedhetetlen, hogy Szerbia szüntesse meg az etnikailag szinte tiszta szerb Észak-Koszovóban működtetett párhuzamos intézményeket. Ez az igazi dilemma, vagy más szavakkal ez az a falat, amit se kiköpni, se lenyelni nem tud a szerb hatalom és közvélemény.

Köztudott, hogy Szerbia a mai napig nem fogadja el Koszovó egyoldalú függetlenségi nyilatkozatát, és a tartományt – legalábbis virtuálisan – ma is az ország szerves részének tekinti. Ahogy azt Tadics elnök sokszor megfogalmazta: Szerbia soha nem fogja elismerni Koszovót! Ennek megfelelően fenntartja és működteti Szerbia területén a koszovói államigazgatási intézményeket. De facto persze tudomásul veszi a kialakult helyzetet, és nem törekszik a tartomány erőszakos visszaszerzésére. Bennfentes vélemények szerint az aktuális szerb hatalom nagyon is tisztában van azzal, hogy Koszovó egyszer és mindenkorra elveszett, és nem tegnap, hanem évtizedekkel ezelőtt, de aktuálpolitikai okokból ezt nem tudja, és nem akarja nyilvánosan elismerni.

Koszovó: nyílt seb

Tény, hogy a szerb kormány kényes helyzetben van. Egyrészt, hatalmas nyomás nehezedik rá az EU, az USA és más nemzetközi tényezők részéről, hogy mutasson kompromisszum-készséget Koszovó ügyében. Másrészt, saját közvéleményének jelentős része, pártállástól függetlenül ragaszkodik a Koszovóval összefüggő romantikus nemzeti mítoszokhoz (a haza bölcsője stb.). Mi magyarok Trianon okán jobban értjük azt a szindrómát, nevezetesen, hogy a szerbek Koszovó kapcsán nem akarnak és minden bizonnyal nem is tudnak tisztán látni, hiszen friss még a tartomány elvesztésének traumája. Ami a kompromisszumokat illeti, a Tadics-kormány elment addig, amíg az adott helyzetében el tudott menni: elfogadta az ENSZ-keretekben EU közvetítéssel zajló brüsszeli Belgrád-Pristina tárgyalásokat. Megjegyzendő, hogy a tárgyalásoknak nincs kötött napirendje, azokon bármit fel lehet vetni és megtárgyalni (ami értelemszerűen nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy egy későbbi, szerencsésebb időpontban akár a státusz kérdése is napirendre kerüljön – de nem most). Nem függetlenül az észak-koszovói eseményektől ezek a tárgyalások megszakadtak, és csak remélni lehet, hogy a közeljövőben újrakezdődnek.

Hogy miért most élezték ki német (és gyaníthatóan francia, lásd Berlin-Párizs tengely) részről Koszovó kérdését, az jó kérdés. Valószínűleg nem vonatkoztathatunk el az EU-n belül még mindig jelen lévő bővítési fáradtságtól, az EU előtt tornyosuló aktuális és nagyon is veszélyes kihívásoktól, vagy akár a parciális nemzeti érdekektől. Ugyanakkor ezek a szempontok akár másodrangúak is tűnhetnek. A döntő szempont ugyanis az, hogy Szerbia nem mehet tartósan szembe az EU túlnyomó többségének álláspontjával semmilyen kérdésben, már ha be akar kerülni a klubba…

Mert igaz ugyan, hogy a 27 tagállamból 5 nem ismerte el Koszovó függetlenségét, és ezért az EU hivatalosan nem fog tudni olyan feltételt állítani Szerbia elé, hogy a tagsági csatlakozáshoz ismerjen el (miközben olyan feltételt szabhat, hogy rendezze viszonyát Koszovóval). Ugyanakkor érdemes megfordítani a kérdést: remélheti-e Szerbia, hogy a Koszovót elismerő 22 tagállam (az EU 80%-a!) zokszó nélkül szállítja a Szerbia által elvárt és igényelt döntéseket a jelenben, és ratifikálja a csatlakozási szerződést a későbbiekben, miközben nem tapasztal gesztusokat ebben a kérdésben Szerbia részéről? Valószínűleg nem. Az eddigi rossz tapasztalatok (többek között a még ma is nyitott ciprusi kérdés) arra késztetik az EU-t, hogy abba az irányba nyomják, ösztökéljék, ne féljünk kijelenteni: kényszerítsék a potenciális és tényleges tagjelölteket, hogy jóval a belépés előtt rendezzék az egymás közötti számos nyitott nemzetközi jogi természetű kérdést.

Nemzeti kihívások

Így kerül egymással szembe a Szerbia számára egyaránt „nemzeti kihívásként” jelentkező két ügy: az EU-integráció gyorsított ütemű folytatása, illetve a Koszovóért folytatott diplomáciai csata. Mindkettő a jövő tavasszal esedékes választások kulcskérdésévé válhat, és könnyen kiolthatják egymást.

Szerbia nehéz időszak elé néz tehát az EU-integrációs folyamatban is. Nyilvánvaló, hogy Tadicséknak szükségük van a látványos sikerekre, így az EU-val kapcsolatos sikerre is. Másfelől a siker nem garantált, és csak akkor remélhető, ha Szerbia az eddigieknél is nagyobb együttműködési készséget mutat, és kész a kompromisszumokra. Ezek meglétét, vagy hiányát a közeli hetekben lesz alkalmunk figyelemmel követni. Nekünk, magyaroknak ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy déli szomszédunk még mennyi ideig imbolyog a mostani köztes helyzet és a kiszámíthatóbb jövővel kecsegtető EU-tagság között. Drukkoljunk, hogy csoda történjen, és a józan ész győzzön a vesztett ügyhöz való ragaszkodás felett.

Magasdi Gyula