Suite Française

Lehet-e igaz szerelem egy német Wehrmacht-tiszt és egy „megszállt” francia asszony között, akinek a férje éppen a fronton harcol, s akit anyósa, a jeges szemű, dúsgazdag hárpia ott nyom el, ahol ér? (Mindenhol.)

Ne töprengjenek ezen sokat (az alkotók sem tették).

Nem lehet beteljesülő szerelem hőseink között még akkor sem, ha mindketten gyakorló komolyzenészek (innen a cím), ugyanis minden muzsikánál erősebb Mars trombitája, a pisztolylövés mindig nagyobbat szól, mint a zongora. Pláne, ha a főhadnagyban (akit a magyar szöveg untalan lefokoz hadnaggyá) kínlódva küzd a gyilkos kötelességteljesítés és a vonzalom, a Mundér és Ámor között. Még plánébb, ha a francia nőben összecsap a férjében csalódott, magányos asszony méltó személyt kereső vágya a hazafias és szociális tudattal. Így aztán mindketten gátoltak érzelmeikben: a négykezes sohasem születik meg.

Tegyük hozzá: meglehetősen szimpla, egydimenziós szereplőként ismerjük meg a hózentrágeres, egyenruhás, germán Rómeót és a kicsit megviselt, gall Júliát. Viszont a bonyodalom során, amikor végre elkezdenek dörögni a fegyverek, óriási ugrás van hőseink jellemfejlődésében. (Igencsak megszaladt a forgatókönyvíró tolla.) Ez abból is látszik, hogy a jeges tekintetű anyós a fináléban önfeláldozó heroinává válik (nagy meglepetésünkre), homlokegyenest szembefejlődve korábbi önző és rideg énjével. Úgy véljük, kényelmetlenül fészkelődve zsöllyénkben, hogy nincs az a dramaturgi csók, amely ennyire csúf békából ilyen szép királylányt tudna varázsolni.

A világháborús francia–német hadi szerelem alapkonfliktusával több mint fél évszázad előtt találkoztam a zseniális Szerelmem, Hirosima című Resnais-film villanásnyi jeleneteiben ott a nevers-i rakparton, s az a kurta montázs mégis többet tartalmazott a drámából, mint ez a kicsit hígra engedett, kissé következetlen, patentokkal megelégedő meskete.

(Rendezte: Saul Dibb.)

Bölcs István