Spanyol anziksz

Orbán Viktor megjósolta ugyan, hogy az elkövetkező 15-20 év az európai jobboldalé lesz, de érdekes módon ez a modell a válságtól talán mindenki másnál jobban szenvedő Spanyolországra aligha vetíthető ki. Igaz, hogy a brit meg a portugál szociáldemokraták szinte biztos vesztésre állnak (másutt komplexebb a kép, mert Görögországban például nyerésre), de Spanyolországnak a szocialista Zapatero személyében hihetetlenül ügyes miniszterelnöke van. Dacára a költségvetési hiány és a munkanélküliség hajmeresztő adatainak, a közvélemény-kutatásokban még mindig veri néppárti riválisát, Rajoyt. Ami két okra vezethető vissza.

Késlekedő reformok

Az egyik, hogy a minap egy törvénymódosítással még az eddiginél is jobban kistafírozta Spanyolország autonóm tartományait, közöttük a Baszkföldet, de kivált az amúgy is rettenetesen gazdag Katalóniát. (Hajrá Barcelona! Ha a „szocialista” szlovák Fico ugyanabba az iskolába járt volna, mint Zapatero, aki elvileg ugyanahhoz a pártcsaládhoz tartozik, mint ő, kitanulhatta volna, hogy miként kellene a maga oldalára állítani a szavazók közel 10 százalékát, esetünkben a magyarokat.)

A másik: Zapatero alighanem a kontinens utolsó, megrögzött szocialistája. Önti a közpénzeket a gazdaságélénkítésbe, és közben hajszálnyit sem hajlandó engedni azoknak a követeléseknek, hogy a bérből és fizetésből élő emberek kétharmadát könnyebben és főként olcsóbban lehessen elbocsátani, mint eddig. Szakmai tolvajnyelven: nem hajlandó liberalizálni a munkaerőpiacot. Inkább ad hosszabb időtartamú munkanélküli-segélyt a foglalkoztatottak (építőipar, idegenforgalom) képzetlen vagy betanított egyharmadának, mint a kiváló munkaszerződéssel rendelkező kétharmadot kiváltságaitól megfossza. (És tényleg! A válság kellős közepén ez a kétharmad, benne a vas- és acéliparral, bányászkodással, autóiparral, jelentős reáljövedelem-emelkedést harcolt ki magának. Példátlan.)

A rigorózusan liberális közgazdasági szakértők ferde szemmel nézik a spanyol kísérletet. (A költségvetés GDP-arányos hiánya el fogja érni a 12 százalékot.) Ítéletük az, hogy politikailag hasznos, gazdaságilag kártékony, mert csak késlelteti azokat a reformokat, amelyeken Spanyolországnak is túl kell esnie.

Üres házak, lakások

Ez lehet, hogy igaz – a bizonyítási eljárás majd később következik –, de most egyelőre mindenki nyaral. Zapatero is. Neki nagy gondja különben sincs, mert az őszi költségvetést a katalán autonomista pártok támogatásával (vö.: „kistafírozás”) keresztül tudja majd verni a parlamenten, s akkor már csak a 2012-es választásokra kell gondolnia.

Csak zárójelben jegyezném meg, hogy vele kapcsolatban olyanfajta uszítás, mint ami Magyarországon a Fidesz-közeli sajtó révén a szocialistákkal szemben tapasztalható, még nyomokban sem lelhető fel. Holott belegyalogolt a „legkeresztényibb Spanyolország” legszentebbnek minősülő hagyományaiba: nemhogy szabad folyást engedett a francoista rezsim áldozatai rehabilitálásának, nemhogy legalizálta az azonos neműek házasságát, de végül nekilátott az abortusztörvény lazításának is. Kevés olyan, következetesen balliberális vezető mutatkozik az európai politikai térképen, mint ő.

Visszatérve azonban a spanyol nemzeti jövedelem roppant jelentős, 10 százalékot is meghaladó hányadához, az idegenforgalomhoz: Zapaterónak természetesen nincs ereje ahhoz, hogy költekezésre bírja azokat az idegeneket, akik az otthon maradás mellett döntöttek. De a honi munkanélküliség szerkezetéből az következik, hogy a stabil jövedelmi viszonyokkal rendelkező többség az idei nyaraláson is elkölti azt a pénzt, amit tavaly. A németek, akik a gyönge fontjukkal otthon ücsörgő angolok helyére léptek a látogatólista elején, ugyancsak.
Figyelmet érdemel ugyanakkor, hogy Európának e legdélebbi szögletében változatlanul észrevehetetlenek az Európai Unió új tagországai – a magyarokat leszámítva talán. Cseheket, szlovákokat, lengyeleket, baltiakat egyáltalán nem látni, pedig a túlhajtott ingatlanfejlesztés folytán lakások, házak százezrei állnak üresen, s ha valamikor, hát most lehet jó, sőt a korábbiakhoz képest nagyon jó áron nyaralót venni. (Olcsóbban, mint egy közepesnek mondott budapesti lakást.)

A spanyolok egyébként „ránk” nemigen számítanak, kihasználatlan vásárlóerőt elsősorban Oroszországban és Kínában látnak. Orosz szót hallani ugyan, de csak szórványosan; kínai és japán turisták alig vannak, s ha itt „oroszt” mond az ember, a helyiek változatlanul arra a néhány tucat milliárdosra gondolnak, akik úgy két évtizede palotákat építtettek maguknak errefelé is.

Minden rosszban van valami jó. A spanyolok alighanem rájöttek, hogy úgy négy évtized alatt a fürdőturizmusból (tengerpart+napfény+olcsó szálláshelyek+olcsó ételek) már mindent kiszivattyúztak, s megpróbálják a látogatók érdeklődését valóban csodálatos múltú és kultúrájú városaik és falvaik felé terelni. Szemük előtt Ausztria példája lebeg, ahol hosszú évtizedeken át „monokultúrás”, csakis a sízésre épített idegenforgalmat üzemeltettek. Két évtizede aztán teniszpályákkal szórták be a falvaikat, majd egy évtizede golfpályákkal. Melléjük meg tömegével építették fel a wellness típusú szállodákat.

Milliárdok fiesztákra

E tekintetben a spanyolok késésben vannak, de ez nem behozhatatlan. A golfot történetesen nem kell felfedezniük, mert az ország déli részének ritka természeti adottságai folytán (Ausztriával ellentétben) ezt a sportot tizenkét hónapon át lehet űzni, és aki golfozni jön ide, nem a tengerpartot, hanem az onnan távol levő, hegyes-völgyes környezetbe épített és teljes pihenési infrastruktúrával ellátott pályákat keresi. Ha azt tekintem, hogy népszerűségben a golf lassan minden más szabaidős sport elé rúgtat (mármint azok körében, akik megengedhetik maguknak), a jövőt a spanyolok számára sem a több ezer kilométeres tengerpart, hanem a golfkubok kínálják.

És nyilvánvaló, hogy ha megkezdődik a kilábalás a jelenlegi receszszióból – Spanyolországban ezt a legjobb esetben is csak jövő év végére teszik –, vele párhuzamosan kap erőre az idegenforgalom is. A kormány mindenesetre különféle fesztiválok, fieszták és fierák, kulturális és folklór-rendezvények támogatásával már eddig is belenyomott kétmilliárd eurót ebbe az üzletágba, hogy valamelyest tompítson a veszteségeken. Az már egy másik történet tárgya, hogy a bajokat valószínűleg nem itt, hanem az egész gazdasági szerkezet átalakításával kéne orvosolni. A hatalmas léptű spanyol gyarapodás tudniillik mindmáig szakmai képzettséget nem vagy alig igénylő, a munkaerő tömeges alkalmazására épített ágazatokon alapul. Ezt ott folytatni, ahol abbamaradt, ahol a felfutásból csőd lett, nyilvánvalóan nem lehet.