Séták az Örök örökségében 4.
Most már semmi és senki nem tart vissza minket a Vatikántól. Utoljára 1991-ben jártam ott, pápalátogatás ügyében kellett interjúkat készítenem a Vatikáni Rádió magyar szekciójánál. Júliusban, 42 fokban, öltönyben. Álmomban ne jöjjön vissza.
1968-ban viszont a Szent Péter téren sokadmagammal megáldott Őszentsége VI. Pál pápa. Nem látszik rajtam. Arról a vasárnap délelőttről furcsa módon arra emlékszem a legjobban, hogy a tömegben sok nyomorék, torzszülött gyerek volt – a Contergan áldozatai. Most a buszról látunk az elegáns Via del Corsón ilyen nyomorultakat. Párom is észreveszi őket, hirtelen elhallgat.
A Megbékélés útján (Via della Conciliazione) már a Szent Péter Bazilika harapófogójába kerülünk. A nagy szentély mellett kétszer annyiba kerül a capuccino, mint a város más pontjain, Isten nem fizeti meg. A Sixtusi Kápolnához és a Vatikáni Múzeumokhoz legszerényebb becslések szerint is legalább 30 ezren állnak, több utcasarkon ki lehetne tenni ellenőrző pontokat. Erre nincs időnk: némi arcátlansággal besorolunk az első 50-be, egy amerikai csoport kellős közepébe, hogy aztán a hipermodern beléptető kapuktól kezdve sodorjon minket a tömeg.
A mennyezeti stukkók, a szobrok, a térképek úgy rohannak el felettünk, mellettünk, mint a Tavaly Marienbadban szinte nézhetetlenül avantgárd film nyitó képsorain, máskor pedig megpróbálunk a tömegvonzás újnewtoni törvénye alól kibújni, Theseussá és Ariadnévá lényegülünk át, akik már legyőzték a Minotaurust, csak éppen fonalukat vesztették el a Labirintusban. Így hömpölygünk le sokadmagunkkal a csodálatos kápolnába, de egyetlen pillanatunk sincsen, amikor csodálatunkkal magunkra maradhatnánk a lökdösődés közepette.
Talán ezért is csalódás egy kicsit a restaurált Utolsó ítélet, én még a 60-as években láttam, akkor sokkal sötétebb, komorabb volt, nyilván a kosztól, de valahogy jobban hatott. Így mintha túlságosan „napfényes” lenne. Párom a Teremtést várta nagyon, de ő is többet várt: talán mert a mennyezet igazi megbámulásához egy kicsit nagyobb légtér kellett volna, talán mert a környéken és a múzeumi butikokban mindenütt ezt lehet pólókon látni? Azért a kiűzetés a Paradicsomból és Jeremiás próféta így is nyomasztóan hat drámai szépségével.
Még szerencse, hogy az etruszk múzeumra kevesen kíváncsiak, és csendben élvezhetjük a rejtélyes nép vázafestésének fekete-vörös remekműveit, főleg Oedipus és a szárnyas Szfinx párbeszédét, Aesopust mesebeli rókájával, Achilles és Ajax kockajátékát. A múzeum udvarán hatalmas, aranyszínű gömb díszeleg. Megtudjuk, hogy alkotója egy Pomodoro (azaz Paradicsom, az a piros gyümölcs) nevű művész, de hogy közelebbről mit ábrázol, nem tudjuk. Lehet, hogy a Paradicsomot, amit aranyló paradicsomnak képzelt el.
Amint szédülten rójuk a környező utcákat, újtestamentumi képek jelennek meg agyunkban, mindenekelőtt Krisztus és a kufárok esete. Bóvli bóvli hátán, amelyek közül még a legértékesebbek a nagymenők futballmezei – csapatszínek, szám, név, elég nehéz elrontani. A szuveníripar szörnyszülötteinek netovábbja egy lila-fehér árnyalatokban játszó Colosseum – pedig az AS Roma színe bordó-sárga, a Lazióé kék-fehér – amit porcukorszerű csillámokkal díszítenek, valamint egy kis üvegharang, benne az áldást osztó II. János Pál pápával, amit, ha hirtelen mozdulattal fejre, majd talpra állítunk, akkor Őszentségére aranyszínű eső hullik. A szintén dömpingáruként kínált rózsafüzérekről pedig, grácia fejemnek, azok az üveggyöngyök jutnak eszembe, amelyekkel a gyarmatosítók földet vettek az afrikai és az ausztráliai bennszülöttektől…
Az egyik boltban csodaszép faragott sakk, római és egyiptomi figurákkal. A Bazilika árkádja alatt két szakadt figura egyszerű sakktáblán űzi a királyi játékot. Sötét előnyben, de ha óvatlan, beleszaladhat valami buta cselbe...
Azért nem kell elhagynunk Vatikán területét csalódással: a Szent Péter Bazilika belsejében eloszlik az emberáradat és igaz tisztelettel tudunk Michelangelo Pietájához közelíteni. Valóban csoda a szeretet és a fájdalom kimondhatatlan kettőssége. Máriát ilyen szépnek talán csak Bergman ábrázolta A hetedik pecsét egyik látomásában. Holott maga a templom megfoghatatlan és befogadhatatlan. Nyilván ez volt a cél, amikor építették. érezze mindenki a maga porszem-létét. Leereszkedünk a pápai sírok közé is, szívesen megnéznénk a Szent István kápolnát, Varga Imre szobrával, de mint kiderül, azt csak különleges alkalmakkor nyitják ki. Például éppen aznap délelőtt, amikor egy magyar püspök szentmisét celebrált ott az Opus Dei magyar híveinek. Szent Péter sírja ellenben megint nem az apostoli szegénységről szól.
Jólesik leérni az Angyalvárhoz, amelynek parkjában egykor biciklizni tanultam – a középkori kínzókamrákat most kihagyjuk – és átmenni az angyalok hídján, amelyet elleptek a csecsebecsés-bőrös afrikai árusok. Zajukat egy bolondos éneklő nő töri meg. És jólesik leroskadni egy „tavola caldába”, azaz kifőzdébe, ahol „spezzatinét”, zöldséges borjúpörköltet eszünk. Mellette felfedezünk egy festőecsetre való salátástálat. Itt minden pillanatban csábítja valami az embert az evésre. Erre mondják mások, hogy totális orális agresszió, ami itt a nemzeti érzés része.
A pap- és apácaáradatban is feltűnik, hogy itt még él a baloldal: szolidaritási nap volt Kubával az Amerikában fogva tartott kubai állampolgárokkal és Fidellel. Egy utcai lemezstandon Che Guevara beszédeit és verseit árusítják. Most én inkább olasz költészetre vágyom: Szerelmem meg is lep a nagy római költő, Trilussa legszebb verseivel, majd hálából fordítok neki belőle. Nagyon szórakoztató ez a helyi dialektus, de csak akkor értem, ha hangosan felolvasom, mert írásban szinte megfejthetetlen.
Éjjel már nem is zavar minket a kinti állandó forgalomzaj, a dudálások. Beleszoktunk a déli életformába.
