Séták az Örök örökségében 3.

Egyes középületek, iskolák előtt valóságos kismotor-erdő áll a parkolókban. De ott vannak az igazi vad motorosok, akik a gazdagabb negyedekben csillognak, a Via Veneto környékén különösen, és ők tették félelmetessé Fellini Rómájának záróképét a Colosseum körüli felvonulásukkal. Mivel a zarándokok még mindig maradtak – külön pótaudenciát tartott nekik Őszentsége – még várunk egy napot a Vatikánnal, és helyette könnyű napi programot tervezünk, amiből 9 órás séta lesz. Páromat megdöbbenti a világ legnagyobb jezsuita temploma, a Gesú, hajmeresztő mutatványokat csinál, hogy megpróbálja egy képbe befogni az egészet, még az út közepére is kiáll a forgalomba. Odabent minden arany és márvány, ebben a káprázatban nem hat igazán a mise a Rózsafüzérek Szűz Máriájához. Innen csak néhány száz méter a Piazza Argentina. Az itteni római maradványok között volt valamikor a gazdátlan macskák tere, idehozták azokat a cicákat is, akiket meguntak otthon és több százan jártak hozzájuk, etették őket nyers hússal, hallal. Végül a kosz és a bűz, valamint a fertőzésveszély olyan mértékű lett, hogy a város kénytelen volt megtisztítani a Piazza Argentinát tőlük. Most már csak egy-kettő lézeng itt. Mivel közeleg a délelőtti capuccinónk ideje – erre az egy hétre én is rászokom, pedig otthon soha nem kávézom – javaslom, hogy keressük fel a Tazza d’Oro nevű kávézót, amelynek frissen pörkölt kávéillata gyerekkorom óta az orromban van. Nem kell csalódnunk: a krémszerű olasz nemzeti reggeli ital, amelynek tetejét nyers őrölt kávéval szórják meg, mit sem változott, a cornetto elnevezésű rongyos kiflivel mennyei energiabomba a gyaloglóknak. Nem tudunk ellenállni a kis jutazsákoknak: haza is hozunk némi illatos kávét. A két utcával lejjel lévő San Eustacchiót is megnézzük, ahol cukorral, vagy csokoládéval bevont kávészemeket is kínálnak édességként. De hogy a varázslásokban is otthonos Páromnak még jobban csillogjon a szeme, találunk egy hamisíthatatlan boszorkányboltot. A tulajdonos negyvenes, lángvörös hajú, kissé nyugtalanító külsejű hölgy, de a két nő azonnal kommunikálni tud egymással, holott akadnak közöttük nyelvi akadályok. A bolt gazdája azzal dicsekszik, hogy saját kezűleg szedte a pot-pourrikhoz való virágokat, a különböző füveket, fűszereket. Az olajok, fahéj-csomagok, illatszappanok, füstölők között minden olyan különlegesen misztikusnak tűnik. Nem kevésbé, mint a Pantheon óriás csarnoka a lyukas tetejéről beszivárgott fénnyel. Mégis, mintha Szerelmemet jobban megfogná egy egyszerű, rozsdás színű, zölddel befuttatott ház, amit talán nélküle észre sem vettem volna… A Piazza Navona nappal is ugyanolyan sűrű, mint éjjel. Az élő Szabadságszobor és Tuthankhamon mellett megismerkedünk egy ezüstösre festett kardinálissal, aki aszerint oszt áldást, ki mennyi pénzt dob neki. A Lány egy padra állva néz szembe a három mesés szökőkút naptól tükrös vizeivel, miközben mellette egy helyi iszákos – ritkaság! – jót kortyol a Rocca dei Fauni nevű fehér borból, üdvözült mosollyal. A tér valamikor Domitianus császár stadionja volt. Elgondolkodtam azon, hogy a történelem során sokszor miért a legvéresebb uralkodók, diktátorok hagytak maguk után olyan nyomot, amit 1-2000 év múlva is csodál az utókor… Ahogyan a Campo de’ Fiori felé közeledünk, közelít kiskamaszkorom, az én 60-as éveim világa. Az Il Fornaio pékség kirakatában teknőcformájú kenyér, édes, gyümölcsös torták, spenótos-túrós rácsos tészták, magvas tálkák. A piactérre, ahol egykor Jumurdzsákként emlegettünk egy kopasz, zöld kötött sapkás zöldségest, ahol Giordano Bruno, az eretnek csillagász szobra lábánál egy töpörödött anyóka árulta kántálva fokhagyma-füzéreit, ma már a gyümölcshegyek közé is betört a zsibvásár, futballmezek és szuvenírek formájában. A standok színorgiájának azonban most sem tudunk ellenállni. És még áll a Via dei Capellari, ahol két kövérebb ember nem fér el egymás mellett – itt száguldozott valami hülye filmben Dino, a repülő szemetes – és az olcsó, földszintes Farnese mozi, ahol hajdan folytatólagos előadásokat tartottak, több jegyet adtak el, mint amennyi férőhely volt, mindenki járt-kelt folyamatosan az iskolakerülő diákoktól a szoptatós anyákig és hangosan kommentáltak minden jelenetet. Ma büszkén hirdetik: „A minőségi filmek mozija”. Milyen is lenne egy piactér éttermek nélkül? Még létezik a régi pizzeria, ahol utcán át is adtak szeleteket. A legjobb az olajos, fokhagymás fehér pizza volt. Megnyitottak azóta egy ír pubot, de még tartja magát a La Carbonara, a szénégető lányról elnevezett klasszikus étterem, ahol 36 évvel ezelőtt életem első római ebédjében volt részem és mellette volt a pékség, amelynek dolgozóit csak „vidám fiúknak” hívtuk. Most sem csalódunk a konyhában: a vegyes előétel sült zöldségek isteni elegye, töltött paradicsom, apró füstölt hal, jószerével már azzal jól lakunk. De azért nem hagyom ki a marinírozott apró kagylót, a vongolét. Párom pedig mozzarellával és ringlivel töltött, palacsintatésztában sütött tökvirágra, továbbá igazi tiramisura mozdul rá. Az egyik pincér szorgoskodik a törzsvendégek körül, és mindegyiknek azt a futballcsapatot dicséri, amelyiknek a kuncsaft feltehetően szurkol. A fehér asztalnál még az örök Roma-Lazio ellentét is eltűnik. A múlt körüli séta a Vicolo del Gallóban folytatódik, ahol kedvenc tejesünk volt: családi vállalkozás Signora Annával és nagyothalló, de legalábbis lassú felfogású sógorával. Idejártak angol kispapok is kávézni, a tejet még háromszögletű dobozban adták. A Palazzo Farnesében, V. Pál pápa egykori palotájában, ahol ma a francia nagykövetség működik, rendezték meg minden évben francia iskolám évzáróját. A Via del Monserratóban volt „Luigi”. más néven Secondo úr, a bennfennteseknek csak „Seco’” kenyeresboltja. Máig előttem van, ahogy a nagydarab férfiú lapátkezével jól megpaskolja a gömbölyű kenyeret, a pagnottát, hogy leperegjen róla a felesleges liszt. Az egykori kis üzletből bár lett. Már csak egy szűk utcán kell lemennünk és máris a Via Giulián vagyunk, a Római Magyar Akadémián. Beengednek minket a patinás épületbe, de a portás, aki valószínűleg akkor még nem is élt, amikor mi laktunk itt, lelkünkre köti, hogy az emeleten ne nagyon járkáljunk. Marad a kert, a pálmák, a szökőkút, az egyik sarokban ugyanúgy eső veri, szél fújja Petőfi Sándor mellszobrát, mint 30 évvel korábban. Mutatom Páromnak a régi könyvtárat, ahol életemben először „dolgoztam” – még jutalomkönyvet is őrzök innen – az ablakot, amely a Tevere-partra nézett, és amelyet be kellett zárni 68 nyarán, mert alattunk könnygázt lőttek a tüntetőkre. Később magunk is végigsétálunk a folyóparton. A víz olyan sekély, hogy át lehetne gyalogolni rajta. Állítólag egy francia cég vállalta, hogy ismét hajózhatóvá teszi a medret. Lesodort faleveleket gyűjtünk a gyönyörű őszi délutánban. A közelben csak egy fiatalember hever, nem messze tőle egy elhagyott injekcióstű. A Corso Vittorio Emanuelén már csak az a bizonyos nagylöttyös visz minket. De azért észreveszem az Augustus mozit, ahol 1970-ben márciusában az utolsó filmet láttam. A Nagy Alfrédot, David Hemmings-szel. Ma már videótéka. Joghurtot, sajtot, mortadellát vásárolunk, majd szállásunkhoz közel egy álombeli nagy zöld szőlőfürtöt, jojobát, amit itt lodának hívnak és kaktusz gyümölcsét. Egy megállóért felszállunk a zöld villamosra azzal az ürüggyel, hogy ilyenen is utazzunk. …