Séták az Örök örökségében 2.
A Vatikánt vasárnap természetesen elkerüljük, a késő délutáni tv-híradóban bevágott képek a szentté avatásról és a milliós tömegről éppen elegendőek, hogy ne legyünk alulinformáltak. Inkább a hanyatlásában is tündöklő Ókort célozzuk meg.
Az első busz, amire felszálltunk, egy megálló után lerobban, végül mégis sikerül eljutni a Piazza Veneziára, II. Viktor Emánuel király emlékművéhez, amely a hivalkodás netovábbja és sokkal inkább Benito Mussolini pöffeszkedéseit juttatja eszembe, mint az uralkodót. Innen azonban remek a kilátás mindenfelé. Párom olyan panorámákat fedez fel, amiket én annak idején nem is vettem észre. Belefeledkezünk a romok, az oszlopok látványába, pedig még ott sem vagyunk.
A Capitoliumon üdvözölhetjük kedvenc római császáromat, Marcus Aureliust, akinek elmélkedései volt legnagyobb mentsváram katonakoromban az esztelenség ellen, és már akkor megtanulhattam tőle, hogy 2000 év alatt mit sem változott az emberi természet, ha hatalomról volt szó, legyen az római császár vagy magyar továbbszolgáló őrmester.
Egy vélhetően igen jómódú afrikai család készül az esküvőre, az örömapa szép kék bubujában, tekintélyes pocakjával modellt is áll nekünk, háttérben az Imperator lovas szobrával. A nyüzsgésből az Ara Coeli templom középkori, ihletett levegőjébe menekülünk. Szerelmem kézen fogva vezet az oltárig, nem szólunk egy szót sem, de tudjuk, mit gondolunk.
Az antik világba való elmerülés is a kereszténységgel kezdődik: abban a föld alatti cellában, ahová Szent Pétert és Szent Pált zárták mártíromságuk előtt, és ahol még börtönőreiket is megtérítették. Majd a Forum Romanum köveit koptatjuk, azokat a köveket, amelyek egy nagy birodalom dicsőségeiről és bukásairól mesélhetnének. A szenátus épületében felrémlenek néhai Hahn István professzor előadásai, aki hangsúlyozta, hogy a „senilitas”, amelyből a senatus szó kialakult, nem azt jelentette, hogy „szenilis vén hülyék gyülekezete”, akkor még jobban tisztelték a kort, a tapasztalatot.
A ciprusok és az olajfák között minden léptünkre kibukkan valami ódon csoda, de a lélegzetünk igazán akkor áll el, amikor a Colosseum tárul elénk. Eszembe jut, hogy előttünk 34 évvel itt volt nászúton két számomra igen kedves zenész, Barbara Thompson és Jon Hiseman és a fiatalasszony ekkor javasolta, hogy legyen férje új zenekarának neve Colosseum. A sors véletlen egybeesése, hogy kedvenc római műemlékeim és zenekaraim egyikét ugyanúgy hívják – már ha léteznek egyáltalán véletlenek. Áhitatunkat a zúgárusok tömkelege és az Asterix-filmekbe illően bagarja-képű római katonának öltözött alakok, mű-Caesarok sem tudják tönkretenni. A ritka pillanatok egyikét éljük át, amikor szinte jó parányinak érezni magunkat a roppant kövek, boltívek alatt, az egykor vérrel, jajjal öntözött mélység felett.
Még akkor is vissza-visszanézünk a Kolcsira, kétezer éves libabőrrel, amikor már a San Pietro in Vincoli templom felé tartunk. Út közben néhány pillanatot elkapunk a spanyol zarándokok és egy helyi parókia futballmeccséből (egy gól itt, egy gól ott, közben Milan-Torino 6-0, Pippo Inzaghi mesterhármasával, akit már csak azért is szeretek, mert annak idején én írtam róla először dicshimnuszt a magyar sajtóban…), odabent pedig Michelangelo szigorú Mózese vár ránk. Az sem lepne meg, hogyha a tömegre szüntelenül rápisszegő őrök helyett ő szólalna meg. Ugye ismerik a legendát, mely szerint a Mester kis híján szétverte művét, mert nem tudta megszólaltatni a márványt? Egy alkápolnában Szent Péter láncai. Mondják, nem bálványimádás-e az ereklyék őrzése?
És a napnak még nincsen vége: kollégám, Francesco, elkalauzol minket a művészek, az utánozhatatlan hangulatú, repkénnyel és borostyánnal benőtt utcák, a nagy lakomák negyedébe, a Trasteverére, ahol a „romanesco” dialektus költészetének ugyanolyan hagyományai vannak, mint a finom falatoknak. A Dar Poeta pizzeriát Giuseppe Gioacchino Belliről, a Trastevere költőjéről nevezték el, akinek verseivel ismerkedhetünk az asztalok felett. Az egyik, kicsit Villon szép fegyverkovácsnéja mintájára arról elmékedik, hogy hajdan a poéta nagyanyja gyönyörű volt, aztán egy randa szipirtyó lett belőle, és a költő fél, hogy ez lesz a sorsa az ő kedvesének is, ha feleségül veszi.
És a lakoma? Gyere, Trimalchio! (Maestro Fellini erről a környékről választotta ki a nagy orgia házigazdáját Satyriconjához.). Ki mondja, hogy éjjel egészségtelen enni? A pizzák előtt Francesco ráuszít minket a bruschettára – a „hirtelenkére” – ez nem más, mint egy tál különleges pirítós, mindegyik kenyéren más: tatárbifsztek szerű hús, padlizsánkrém, sajtok, tonhalas-paradicsomos, gombás-paprikás vegyület, még olyan pástétom is akad közöttük, amit fekete olajbogyóból készítettek. Utána hárman, háromféle pizzára nevezünk be. a Capricciosán articsóka és pármai sonka van, a Campagnolán mozzarella paradicsommal, a Dar Poetán zucchini, fokhagyma, sajt és fehérkolbász – és harmadolunk. És hogy nehogy éhen maradjunk, a végén még elosztunk egymás között egy „desszert pizzát”.
Francesco éjszakai sétát javasol, visszamegyünk a Tevere balpartjára, megfürdőzünk az ókori szökőkutak homokszínű fényében, nyomtatéknak bekapunk egy-egy fagyit, a Piazza Navonán az élő szobrok között meghallgatunk egy izgalmas hangú gitáros fiatalembert – Queent és Cranberries-t énekel – majd pillanatok alatt elázunk egy igazi mediterrán esőben.
Éjfél van. Végre otthon – jártányi erőnk sincs, annál több energia a lelkünkben. És ez még csak a kezdet.
