... s eljött Bibi Andersson is.

Rég láttunk Stockholmban... Néhány éve Fraciaországba költöztem – a kellemesebb éghajlatt miatt –, s közben még férjhez is mentem újra… így mostanában békés-boldog hétköznapi életet élek egy provençe-i kisvárosban.

Nem marasztalt a Dramaten, melynek, pályád kezdete óta ünnepelt színésznője voltál? Ellenkezőleg. Amikor –97-ben, az újonnan kinevezett direktor értésünkre adta: a színháznak nincs szüksége a hatvan körüli színésznőire, s ráadásul akadtak olyanok is, akik nyíltan éreztették, játszottam már eleget… nem volt sok kedvem a maradáshoz.

De hiszen a Dramaten minden svéd színésznő álma, s te is…. … én az ő színiiskolájuk növendéke voltam, akárcsak annak idején Garbo. Rövid malmői és uppsalai kitérőt követően, alig huszonnégy évesen, Imgmar Bergman – akivel már a malmői színházban is dolgoztam, s akit –59-ben szerződtetett rendezőnek a Dramaten –, hívott vissza Stockholmba. Ezután, majd’ negyven éven át játszhattam a színpadán. Nem tagadom, szívesen folytattam volna – de már nem keserű a szám íze.

Meghatározónak mondhatjuk az indulásod éveit? Mindenképpen. Ingmar, már együttműködésünk kezdetén, az ötvenes évek közepén, változatos szerepekben adott nekem lehetőséget arra, hogy kibontsam, csiszoljam az egyéniségemet, a játékomat. Emlékszem, amikor például A hetedik pecsét-ben Mia szerepében forgattam, a színházban a Mizantróp Èliante-jára készültem. De erre az időszakra esett egy pikáns filmkomédia – igen, Ingmar ilyet is nagyszerűen tudott csinálni! – , az Egy nyáréj mosolya (1955) és egy egészen más fajsúlyú film, a Hetedik pecsét (1957), miközben a Faustban és a Peer Gyntben is játszottam. Mi több: azokban az években együtt is éltünk.

Sokan állítják, hogy fontos volt Bergman számára a színészeivel való közeli, több esetben intim kapcsolat? Esetleg ez a körülmény is hozzájárult a még intenzívebb játékhoz? Ezen soha nem gondolkoztam… Talán inkább az a légkör volt fontos mindnyájunk számára, melyeket ő megteremtett nekünk. A munka folyamata, az együttléteink. Különösen kint a Gotland melletti Fårö szigetén, ahol minden zavaró és sürgető momentumtól távol, a szűk stábbal, szinte szimbiózisban dolgozhattunk. Nagyon egyszerű körülmények között, de egymásra figyelve, egymás személyiségéből, tehetségéből merítve. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy mellette lettem felnőtt, úgynevezett komoly, érett színésznő…

… miután kamaszkorodtól kezdve tíz éven át te voltál a svéd film hamvas fruskája? Igen… így volt. Azokban a filmekben, amelyeket pályám legelején készítettem, kizárólag ártatlan, könnyed szerepeket kínáltak nekem a rendezők. A külsőm és amit első pillantásra láttak, erre predesztinált. Egyszer, még Ingmar is ezért vett be egy reklámfilmbe!

Csak nem azt akarod mondani, hogy ez volt az első közös munkátok? Pedig így történt! Szőke-kékszemű tizenötéves hercegkisasszonyként százszor kellett megcsókolnom a disznópásztort, hogy megkaphassam tőle a Bris szappant.

Bergmanról sokan azt feltételezik, szigorú, öntörvényű rendezőként uralta a teret s az időt... Ingmarral dolgozni egészen más minőséget jelentett, mint korábban bárkivel… együttgondolkodást, nagy veszekedéseket és nagy összebéküléseket… de mindenképpen nagy szabadságot. Bár pontosan beleírt mindent a forgatókönyveibe, s a karaktereket eleve kiválasztott színészeire rakta föl – de miután számunkra is leleplezte a szereposztást, a legmesszebbmenőkig megbízott a bennünk. Nyitott volt a színész személyiségéből fakadó érzésekre, gondolatokra s engedte, hogy szabadon kipróbálhassuk a saját elképzeléseinket. Gyakran, a szereplők által spontán megoldott jelenetre vágta rá: Ennyi! Ezt tartjuk meg!

Sokak számára te vagy a legemblematikusabb Bergman-hősnő, mások Liv Ullmannról állítják ugyanezt. Elkerülhetetlen az összehasonlítás is, holott valójában mindössze egy film, a Persona épült kettőtök párosára. Milyen volt a viszonyotok? A hatvanas évek elején Liv és én egy nyári filmet forgattunk valahol Norvégiában, akkor barátkoztunk össze egy életre. Ezt a filmet látta egyszer Ingmar – s megragadta a fantáziáját, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, miközben nagyon különböző karakterek vagyunk… ez a furcsa kettősség inspirálta aztán őt a Persona megírására, s a film nyitóképe is a norvég filmre emlékeztet: Liv és én kalapban ülünk és összeillesztjük a tenyerünket… A forgatás csodálatosan zajlott, óriási szabadságot engedett nekünk az a tökéletes összhang, mely négyünk között kialakult… esténként Sven Nykvisttel, az operatőrrel, versenyt futottunk Ingmar házáig, hogy magára hagyjuk őt a tengerparton Livvel, akivel alaposan egymásba szerettek…

Susan Sontagot úgy vélte: A Persona a nézők többségét mindig is meghökkenti, elgondolkoztatja és frusztrálja majd. Különbzött ez a film a többitől a te számodra? A Persona előtt játszott szerepeim élnek ugyan az emlékezetemben, de ma már nagyon idegennek látom a játékomat… Alma nővért viszont, a maga összetettségében, én, saját magamból hoztam létre. Mindmáig büszke vagyok rá. Kétségtelenül ő áll hozzám legközelebb, a legszemélyesebb valamennyi szerepem közül.

A Dramatenben, a Téli rege Paulinájaként láthattunk utoljára, előtte Åse anyót játszottad. Még korában Maggie is a tiéd volt, Miller Bűnbeesés után-jában, s Honey is, a Nem félünk a farkastól-ban. Merőben különböző nőalakok – melyiket érezted leginkább magadénak?Ez mind én voltam… én vagyok! Hiszen csak abból tudok építkezni, amit önmagamban vagy a hozzám közelállókon át valaha megéltem: örömet, csalódottságot, szerelmet, magányt vagy halált. Ezt mind Ingmar adta nekem – ő nagyon ismert, bízott bennem. S hagyott játszani.

Erről szól a szerepformálás a számodra? Igen, a játékról! Melyet, ugyanakkor, halálosan komolyan veszek. Gyerekkorom óta imádom megfigyelni az embereket, mindig is élvezettel bújtam mások bőrébe, s tettem a dolgomat. Ahogyan éreztem, ahogyan gondoltam. Soha nem értettem azoknak a kollégáimnak a problémáját, akik testi-lelki gyötrelemek vagy környezetük terrorizálása árán jutnak el szerepük megformálásához. Az én életemnek természetes része a játék. Amint természetes az is, hogy az idő múlásával arcomon ráncok jönnek elő, magamra szedek néhány kilót – vagy hogy most odamegyek a büféasztalhoz, hogy salátát szedjek a tányéromra.

Azt mondják, könnyű veled együtt dolgozni... Valóban? Pedig nem tartom magam könnyű embernek. Nem vagyok hajlékony, nem kedvelem, ha olyasmit kényszerítenek rám, amivel nem értek egyet. Ugyanakkor meggyőzhető vagyok. Kitartó és tevékeny is. Szeretek dolgozni, s tudom, mi a szakmai alázat. Viszont nehezen viselem a sznobságot, a hamisságot, az alakoskodást és a közönyösséget.

A -90-es években többször is hallattad a hangodat társadalmi- és politikai kérdésekben, részt vállaltál a szarajevói Open Road projektben is. Ha az ember színész és ismert ember, több dolga is van annál az életben, mint hogy játsszon. Éppen, mert odafigyelnek rá, kötelessége fontos ügyek mellé állni.

Milyen az új életed Dél-Franciaországban? Kiválóan érzem magam a családom, s néhány régi barátom körében. A férjem chilei származású és orvos, szerencsére kevés érdeklődést mutat az én korábbi életem iránt, nekem pedig nincs szükségem már arra, hogy meghódítsam a világot… De mert nem szeretnék teljesen elszakadni a a svéd kultúrától, örülök, ha olykor megszólal a telefon, s hívnak valami jó kis gonosz karakterszerepre. Azon kívül, Tourette sur Loup-ban évente megrendezem a saját kis svéd fesztiválomat, a Mareld-et, melyen meghívott művészbarátaim mellett, néha magam is pódiumra lépek. Ez most egy újfajta élet - de nagyon kedvemre való… S remélem, lesznek még újabbak is! Mindig is sokféle életet szerettem volna élni…