R. I. P. Lech Kaczynski
„A katyni bűntény után hetven évvel megint elpusztult a nemzet színe-virága.” Ezzel a megrendítő fejlécszöveggel jelent meg Lengyelország legnagyobb napilapjának, a liberális Gazeta Wyborczának a különkiadása. Kétségkívül elborzasztó a párhuzam. Hét évtizeddel ezelőtt Sztálin hóhérai több mint négyezer, általában erős értelmiségi hátterű lengyel katonatisztet mészároltak le a Szmolenszk melletti Katynban, most pedig a Lengyelország sorsát rendre tragikus irányba sodró „természetfölötti erők” – írja a La Repubblica – tették repülőgép-szerencsétlenség áldozatává ugyanott az ország politikai-katonai-gazdasági elitjének jó hat tucat képviselőjét. Az államfő és hitvese mellett életét vesztette sok szenátor és parlamenti képviselő, közöttük volt miniszterek, illetve a szejm és a szenátus több alelnöke; gyakorlatilag odaveszett a köztársasági elnök hivatalának és a fegyveres erők vezérkarának teljes vezetői állománya; nem él már a Nemzeti Bank elnöke és a szocialisták köztársaságielnök-jelöltje sem. ACZÉL ENDRE írása.
Április 10-én lett volna Katynban a „hivatalos lengyel megemlékezés” a sztálini bűntény áldozatairól. A „Lengyel Köztársaság” feliratú TU–154-es típusú különgép azonban soha nem érkezett meg a közeli Szmolenszk katonai repülőterére, mert a sűrű ködben utat, magasságot és földet érési szöget tévesztett, a leszállópályához közeli erdő fáinak rohanva még a levegőben szárnyát vesztette, majd a földhöz csapódva kigyulladt. A tragédiának a legkisebb mértékben sem kellett volna bekövetkeznie, ha a kormánygép kapitánya és személyzete figyelembe veszi a repülőtér irányító központjának többször is megismételt javaslatát, és a szmolenszki leszállás helyett visszaindul a kijelölt tartalék repülőtérre, Minszkbe. Ez a javaslat először akkor hangzott el, amikor a gép még 50 kilométerre volt Szmolenszktől; másodjára pedig akkor, amikor két kilométerre. Valamilyen, máig nem ismert ok miatt azonban a leszállási kísérlet mégis megtörtént, bár nem „jogsértő” módon, mert az előírások szerint a katonai gépeknek a hajdanán csak katonai célokat szolgáló szmolenszki reptér fölött „kötelező” végrehajtaniuk a repülésirányítók utasításait, a polgári gépeknek viszont csak „ajánlott”.
Lapzártakor a meglelt „fekete dobozokban” tárolt információkat még nem hozták nyilvánosságra. Így azt sem tudni, volt-e vita a fedélzeten, vagy sem. A kérdés nem alaptalan. A szerencsétlenül járt Lech Kaczynski államfőnek ugyanis volt már egy kínos vitája a kormánygép parancsnokával, amikor 2008 novemberében, Tbiliszi felé tartva, ragaszkodott ahhoz, hogy a Krím-félsziget felől jőve a grúz légtérben közelítsék meg a fővárost. A pilóta álláspontja viszont az volt, hogy három hónappal a grúz–orosz háború után, még mindig turbulens helyzetben túl nagy kockázatot jelent egy olyan légtér, amelyet az oroszok ellenőriznek. (Valóban.) Márpedig, mondta, ő felel az utasok biztonságáért, nem az államfő. A kaland Azerbajdzsánban végződött, Kaczynski és kísérete gépkocsival utazott Bakuból Tbiliszibe. Most ugyanez ismétlődhetett volna meg egy Minszk–Szmolenszk-autóúttal.
Nem állták útját
És lehetett volna a „táncrend” is egészen más. A tragédia árnyékában némiképp elfelejtődik, hogy három nappal korábban a katyni lengyel katonai temetőben közösen koszorúzott Tusk lengyel és Putyin orosz miniszterelnök. Amióta Tusk vezeti a lengyel kormányt, miként Obama az amerikai–orosz kapcsolatokban, ő is megnyomta az „újraindítás” feliratú gombot Moszkva és Varsó viszonyában. Nem utolsósorban a lengyel gesztusok viszonzásaként vállalkozott Putyin arra, hogy elsőnek a független Oroszország vezetői közül meghívja lengyel kollégáját Katynba, s ott vele együtt tisztelegjen a sok ezer áldozat emléke előtt. (A katyni véres bűntény elkövetését Mihail Gorbacsov ismerte be 1990-ben,.addig hallgattak róla a szovjetek, vagy tagadták. Borisz Jelcin „bocsássanak meg nekünk!” kiáltással már megtette a tisztelgést – csak épp nem Katynban, hanem Varsóban, a Powazki temetőben álló Katyn-emlékoszlop előtt.)
Szóval a lengyel és az orosz fél már tartott közös megemlékezést Katynról – de Kaczynski nélkül. Moszkva nemigen akart szóba állni az általa oroszfóbiásnak tekintett államfővel, aki legalább annyi bosszúságot okozott neki, mint Juscsenko ukrán vagy Szaakasvili grúz elnök. Amikor most januárban Lech Kaczynski meghívta Medvegyev orosz elnököt az auschwitzi haláltábor – szovjetek általi – felszabadításának 65. évfordulóján rendezett ünnepségekre, az finoman, de határozottan visszautasította a meghívást. Az oroszok e tekintetben konzekvensek voltak. Katynba nem hívta meg senki sem Kaczynskit, de persze ha ott akart lenni, s ha „egyedül” akart emlékezni, nem állták útját.
Mindettől függetlenül valóban elfogja a döbbenet az embert. Orosz földön, „az orosz kéztől való” 70 év előtti nagy lengyel tragédia színhelyétől nem messze, egy elöregedett, már eddig is sok bajt okozó orosz gyártmányú repülőgép fedélzetén lelte halálát a Lengyel Köztársaság elnöke és katonai elitje, s ugyanott pusztult el az a nagyon öreg, 91 éves ember (Ryszard Kaczorowski), aki a kissé anakronisztikus „emigráns lengyel állam” utolsó fejeként élesztgette a nyolcvanas évek végén a lengyel függetlenség lángját. Mindezek után kevés meglepő van abban, hogy a leghallgatottabb moszkvai rádióállomás, az Eho Moszkvi népszerű kommentátora, Matvej Ganapolszkij ekképp fordult a lengyelekhez blogjában: „Nem akartuk ugyan, de mi oroszok okoztunk Önöknek újból fájdalmat. Bocsássák meg, hogy Oroszország hozott Önökre megint szerencsétlenséget!”
Ha elmúlik a gyászhét, és ha nehezen is, de leülepszik a kollektív fájdalom; ha megint fontosak lesznek azok a „nézetkülönbségek”, amelyeket a lengyelek most félretettek, akkor majd kiderül – és ezt egyáltalán nem szánom kegyeletsértésnek –, hogy a nagyobb seb a szó politikai értelmében az ellenzéki Jog és Igazságosság Párton (PiS), Jaroslaw Kaczynski pártján esett. „A hatalmon levő PO, Tusk miniszterelnök pártja – illetve annak jelöltje, Komorowski pártelnök, jelenleg ideiglenes államfő – két hónapon belül gyakorlatilag ellenfél nélkül hódíthatja el a köztársasági elnöki tisztet. S minthogy a PO adja a kormányfőt is, megszűnik az a kellemetlen, ártó „kohabitáció”, amelyet a parlamenti többséggel rendelkező PO–néppárti koalíció és a neki folyamatosan keresztbe tévő Lech Kaczynski között élt két és fél éven át.
Cserélődő politikusok
Ugyanennyire valószínű, hogy olyan kulcsszervezetek, mint a jegybank meg az IPN (a vádhatósági jogkörrel is rendelkező lengyel óriásszervezet, a magyar Állambiztonsági Iratok Történeti Levéltára és a Terror Háza „egyvelege”), új, kormányhű főnököt kapnak elhunyt vezetőik helyére. Ezenközben – értelemszerűen – az államfő kancelláriája megszűnne az ellenzék hitbizománya lenni. Az sem nagyon kétséges, hogy a megüresedett parlamenti és szenátusi helyeket kik fogják betölteni. A magam részéről földcsuszamlásszerű győzelmeket várok a népszerűségben messze elöl álló Donald Tusk pártfogoltjai részéről. Nem biztos ugyan, hogy ezeknek a korábban meglevő egyensúlyi és fékként működő tényezőknek a kiiktatása sokat használ majd a lengyel politika egészségének, de a kilátások ilyenek.
Ami pedig az orosz–lengyel viszonyt illeti, a kétoldalú kapcsolatokat folyamatosan terhelő katyni múlt közös feldolgozásának immár nem is olyan távoli ígérete (amelyet érzelmileg felfokoz majd a szörnyű szmolenszki tragédia) a lengyeleket bizonyos, olykor atavisztikus ellenségkomplexusaiktól fosztja meg, az oroszokkal viszont megérteti, hogy Lengyelország nem Ukrajna, nem Grúzia, nem egy „kellemetlen szomszéd”, hanem óriási külpolitikai ambíciókkal rendelkező, az Európai Unióban egyre befolyásosabb, nagy ország, amelyet adott esetben Kelet- és Közép-Európa szóvivőjeként is el kell fogadnia. Nem lehet a feje fölött egyszerűen átnyúlni Berlin vagy Párizs felé.
