Puccsot szervezett Thatcher fia

Simon Mann üdvözlése éppenséggel nem zajlott barátságosan 2004 márciusában, mikor Zimbabwéban, a hararei nemzetközi repülőtéren hatvankilenc társával egyetemben letartóztatták. A vád ellenük: államcsínykísérlet. A zimbabwei hatóságok ládaszám foglaltak le fegyvereket, lőszert, híradástechnikai eszközöket, illetve mintegy 180 000 dollárnyi készpénzt.

A történet eddig sem hétköznapi, de a szálak messzire vezetnek, hiszen az egykori elitkommandós és zsoldosai Egyenlítői-Guineába tartottak, hogy eltávolítsák a hatalomból (netán megöljék) az ott ’79 óta elnöklő Teodoro Obiang Nguemát (aki nagybátyjától, Francisco Macias Nguemától vette át a hatalmat szintén erőszakos eszközökkel).

Mannt a legnagyobb titokban, idén januárban adta ki Zimbabwe a kelet-afrikai államnak. Pere június 20-án zárult – ítélet egyelőre nem született. Helyzete korántsem irigylésre méltó, hiszen már eddig is négy évet „húzott le” egy hararei fegyházban fegyverrel való visszaélés miatt.

Az illetékes egyenlítői-guineai államügyész, Jose Olo Obono hétfői vádbeszédében harmincegy év és nyolc hónap szabadságvesztést javasolt államellenes bűncselekmények miatt (halmazati alakzatban). A per kezdetekor még a halálbüntetés lehetősége is felmerült. Jose Pablo Nvo, Mann védője, enyhítést kért ügyfele számára – „mindössze” egy évtizedre mérsékelve a lehetséges büntetést.

Pedig Simon Mann életútja figyelemre méltó: tanulmányait a patinás Etonban végezte, onnét került a nagynevű Sandhurst katonai akadémiára. A seregben a légierő elitalakulatánál a SAS-nél (Special Air Services) szolgált katonatisztként. Állomásozott Cipruson, Norvégiában, Németországban és Észak-Írországban is; ’85-ben szerelt le. Az Öböl-háború idején tartalékosként hívták vissza szolgálatra.

Leszerelése után magánvállalkozásként két biztonsági céget is alapított a kilencvenes évek közepén. Az Executive Outcomes üzleti befektetők számára kínált védelmet konfliktuszónákban – Angolában, mely Afrika legnagyobb olajkitermelőinek egyike, állítólag milliókat keresett olajlétesítmények őrzésével, melyeket cégének zsoldosai lázadó gerilláktól védelmeztek. Másik vállalkozása a Sandline International, melyről úgy tudni, nyakig benne volt a sierra leonei konfliktusban, a legújabb kori történelem egyik legbrutálisabb háborújában.

Védőbeszédében Mann elismerte bűnösségét, ugyanakkor saját személyét csupán közbülső kapocsként állította be, puszta végrehajtóként, aki az akció lebonyolításáért felelt. Értelmi szerzőként többek között Ely Calil londoni illetőségű milliárdos üzletembert, illetve Mark Thatchert, a volt brit miniszterelnök-asszony, Margaret Thatcher Dél-Afrikában élő fiát jelölte meg.

Vallomása szerint a dél-afrikai vezetés és volt gyarmati hatalom, Spanyolország is „zöld utat adott” az akciónak, ezért az gyakorlatilag hivatalos jelleget öltött.

Mann állítása szerint Spanyolország akkori vezetése, az Aznar-kabinet azonnali diplomáciai elismerést ígért arra az esetre, ha az államcsíny sikerül, és a terveknek megfelelően az (egyébként Spanyolországi száműzetésben élő) ellenzéki vezető, Severo Moto kerül a kormányfői székbe. Mi több, még egy hispán katonai kontingenst is fölajánlottak a majdani Moto-konszolidáció idejére.

A spanyol külügy tagadja a vádakat, ami nyilván nem megerőltető feladat számukra, hiszen Aznar jobbközép kormánya a 2004. március 14-én tartott választásokon megbukott. E dátum azért kiemelt fontosságú, mert az összeesküvők még a választások előtt meg akarták buktatni a diktátort, hogy Aznar-kabinet megfelelő diplomáciai hátszelet biztosíthasson, mert a spanyol választások kimenetele erősen kétesélyesnek mutatkozott. A dél-afrikai vezetés szintúgy nem tud semmit az eseményekről.

Mann azt vallotta, hogy Peter Mandelson, az EU (Nagy-Britannia által delegált) kereskedelmi biztosa és egy brit konzervatív parlamenti képviselő, Jeffrey Archer is részesei voltak az összeesküvésnek.

Mindezek után érthető a diplomáciai skandalum. Az egyenlítői-guineai legfőbb ügyész a per megindulását követően már Thatcher és Calil kiadatásának kérdéséről beszélt a Reutersnek. A Londonban élő mágnás az információk szerint kétmillió dollárral patronálta az akciót, míg Mark Thatcher támogatását háromszáz-, háromszázötvenezer dollárra taksálják. Ő finanszírozta volna a száműzetésben élő ellenzéki Severo Moto hazajuttatását.

Thatchert egyébként még 2004-ben, az ügy kipattanásakor őrizetbe vette a dél-afrikai rendőrség – súlyos pénzbüntetéssel és felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtották. Ennek részleteiről nem sok minden került nyilvánosságra, de a végeredményből látható, hogy a brit diplomácia keze még messzire elér, mert valljuk be: államellenes szervezkedésért pénzbüntetés finoman szólva is enyhe ítéletnek tűnik.

Az események hátterében a politikai motivációkon és a nagyhatalmi, gyarmattartó ábrándok kergetésén túl nyilvánvalóan az olaj áll. Egyenlítői-Guinea gazdag olajkincsben, a regnáló elnök azonban meglepő könnyelműséggel bánik az újonnan föltárt mezőkkel, egyes kritikák szerint elherdálja őket, az ország pedig kevés hasznot lát belőlük – a valóságban az elnök családja és nómenklatúrája profitál mindebből a legtöbbet.

Teodoro Obiang Nguemával szemben amúgy ezek a legenyhébb vádak, hiszen az országban az emberi jogokat és a demokratikus elveket többnyire lábbal tiporja az hivatalos vezetés. A Foreign Policy nemzetközi politikával foglalkozó szaklap éves összeállítása szerint Egyenlítői-Guinea amolyan „határeset,” ahol a jövőre nézvést az említett hiányosságokon túl még az állam kiszámíthatatlan és bizonytalan fejlődési sémája jelent veszélyt.

A gazdaságban a kilencvenes évek közepén feltárt példátlanul gazdag olajkincs miatt van potenciál, hiszen Egyenlítői-Guinea 2004-re a Szaharától délre fekvő afrikai államok között a harmadik legnagyobb olajexportőrré avanzsált.

Mindennek köszönhetően az egy főre eső bruttó nemzeti össztermék hihetetlen mértékben megugrott: a CIA nyilvános adatbázisa szerint több mint 50 000 dollár éves szinten (az összehasonlítás kedvéért Magyarországon 19 000 dollár). Ezek azonban csak statisztikai adatok, hiszen a lakosság életkörülményei nem javultak számottevő mértékben.

Egy bizonyos: Nguema bolond lenne, ha az ügyből nem kovácsol olyan politikai tőkét, melyet azután a nemzetközi színterén készpénzre válthat. Helyzete korántsem olyan stabil, amilyennek látszik, mert a kelet-afrikai állam vezetésében a rokoni, baráti, üzleti kapcsolatok oly mértékben összefonódtak, hogy az elnök csak korrupcióval, nepotizmussal és folyamatos intrikával tudja pozícióját biztosítani. Jól jön számára minden ügy, melynek reklámértékével legitimálni tudja személyét.