Politikai lóvásár nemzeti hisztéria idején

Természetesen tudjuk, mi képezte azt a fermentáló erőt, amely a szerb választók rokonszenvét a „bármi áron az Európai Unióba!” jelszóval kampányolók felé fordította. Maga az EU.

A belgrádi Politika főszerkesztője Szerbia megzsarolásáról beszélt, de nem a szó jelentéstartalmából következő ellenséges érzülettel. Mi történt? Április 29-én, tehát szűk két héttel a választások előtt az unió hirtelen eltekintett azoktól a „feltételektől”, amelyekhez a tagjelöltség (nem a tagság) előszobáját jelentő stabilizációs és társulási egyezmény aláírását kötötte, és Tadics elnökkel aláírta ezt az okmányt. De nem csak azt.

Golyót ígértek

Prezentált egy „itinert” arra nézve, miként vehetik fel Szerbiát azoknak az országoknak a listájára, amelyek állampolgárai vízum nélkül léphetnek be a schengeni övezetbe. Túl ezen, az okmány aláírásával megnyílnak Szerbia előtt az EU előcsatlakozási alapjai, továbbá tizenhét tagország már jelezte készségét, hogy ingyen bocsát ki vízumot szerbiai állampolgároknak. (Belgrádi barátaim egy további jelzésnek tekintik, hogy alig száradt meg a tinta a szóban forgó egyezményen, az olasz FIAT konszern máris jelentkezett, hogy hajlandó a hajdan Zastavákat gyártó kragujeváci gyárat átvenni, s ott hatalmas összeget, magyar pénzben közel 200 milliárd forintot beruházni, több ezer munkahelyet teremtve.)

Röviden: az uniós tagsággal járó előnyök odaítélését az EU szabályszerűen a választások előttre időzítette, pontos ismeretei lévén arról a szenvedélyes vitáról, amely a szerbiai politikai életben az EU-hoz és a stabilizációs paktumhoz való viszony körül kibontakozott. Nemcsak a radikálisok, Kostunica miniszterelnök (egyszersmind a Szerb Demokrata Párt vezére) is azon a nézeten volt, hogy Szerbia nem „boltolhat” azzal a szervezettel, amely előmozdítója volt a koszovói függetlenség kikiáltásának, nem tűrheti el, hogy a jogain esett sérelmet – területi épségének megbontását – aprópénzzel, úgymond, kifizessék. Ebben a nacionalista narratívában Tadics és a demokratákkal szövetséges pártok hazaárulónak minősíttettek; az elnöknek egyesek golyót ígértek. Nem azért, mintha Tadics valaha is pártfogásába vette volna a koszovói függetlenséget – ezt a szerb parlamenti pártok közül egyedül a liberális demokraták tették meg –, és nem ígért volna „további harcot” Szerbia (koszovói) felségjogainak megőrzéséért. Csakhogy ugyanez a Tadics azt is világossá tette, hogy az ő tábora szerint Szerbia európai integrációja nem lehet túsza az amúgy is mindenki által tudottan „odaveszett” Koszovónak, illetve a tartományhoz fűződő nemzeti érzelmeknek.

Méz és furkósbot

A választási végeredmény végül is azt mutatta, hogy a koszovói „furkósbot” mellé rakott európai „méz” megtette a hatását a szerbiai választóknál. Mindenekelőtt azonban Kostunica táborában. A miniszterelnök konzervatív pártjának mérsékelt elemeit, támogatóit nyilván elriasztották azok az egyre dühödtebb nyilatkozatok, amelyeket vezetőjük az Európai Unió ellenében magának megengedett. Egy ponton már szinte mindegy volt, hogy az ember a szélsőjobbra hajazó radikálisokat vagy Kostunicát hallgatja-e: mindkét forrásból ömlött az epe az unió felé. Ez alighanem visszaütött. A számokból az olvasható ki, hogy a legutóbbi választásokhoz képest a Tadics-féle többpárti koalíció éppen annyi szavazatot nyert, mint amennyit Kostunica pártja elveszített. Ráadásul a miniszterelnök pártjának odalett eddigi „aranyrészvénye”. Ami úgy értendő, hogy eddig az kormányzott Szerbiában, akivel a „szerb demokraták” összeálltak. Ez az elmúlt egy évben Tadics Demokrata Pártja (és annak néhány partnere) volt, most a radikálisok lettek volna, ám azok a vártnál jóval rosszabbul szerepeltek, s így Kostunica szimpátiája immár nem dönt: helyére, váratlanul – mint szó esett róla – a szocialisták léptek.

Lapzártakor éppen csak megkezdődtek a kormányalakítási alkudozások. Matematikailag sajnos van lehetőség arra, hogy a radikálisok, vereségük ellenére – Kostunica pártjával és a szocialistákkal szövetkezve – hatalomra jussanak. (Két mandátummal lehet többjük, mint amennyi a többséghez szükséges.) De Ivica Dacsics, a Szocialista Párt vezetője mindkét vasat a tűzben tartja. Tárgyal a nacionalista tömbbel, de tárgyal Tadicsékkal is. Támogatását a nyilvánosságra került nyilatkozatokból, sugalmazásokból ítélve mindkét fél a magáénak tudja; választani azonban csak egyet lehet. A Szocialista Párt egyrészt roppant kellemes helyzetben, másrészt roppant nagy dilemmában van. Helyzete azért kellemes, mert nyilvánvaló: nagyon drágán fogja adni a voksait. Márpedig a kormányzati hatalom a még mindig hatalmas vagyon fölött őrködő, a lényegében továbbra is az átfogó privatizáció előtt álló szerb államban sok-sok állást és sok-sok pénzt jelent. Ergo: a szocialisták szép jövőnek nézhetnek elébe.

Mégsem gondolnám úgy, hogy ebben a kérdésben egyedül a „ki ad többet?” szempontja fog dönteni. Milosevics pártja évek óta flörtöl ugyanis az átalakulással. Voltaképp szeretne elfogadott európai szociáldemokrata párt lenni, és elnöke, Ivica Dacsics kifejezetten tehernek érzi a homlokán díszelgő, a néhai diktátortól hátramaradt szégyenbélyeget. Csakhogy ott van az a „borzalmas tagság” és szavazóbázis, amelyik Milosevics szocializmusából csak a nagyszerb álmokat meg az örökös nemzeti sérelmeket őrzi, és fogadni lehet rá, hogy május 11-én éppoly határozott Európa-ellenes érzelmekkel ment el szavazni, mint a legbőszebb szélsőjobboldaliak. A „szocialista átlagember” még mindig – jelképesen is, valóságosan is – Milosevics képe és lobogója alatt vonul, tűrhetetlennek gondolja akár a diktátor szökésben levő családtagjainak, akár a bujkáló boszniai szerb gyilkosoknak, például Mladics tábornoknak a felelősségre vonását.

A Szocialista Párt a mai napig nem szakított a múltjával, és elképzelhető, mekkora elképedést keltene a hűségesek és kitartók soraiban, ha a párt most a Tadics-féle demokratákkal szövetkezne, szóval olyan emberekkel, akik a hágai törvényszék kezére adták vezérüket... Továbbá része a dilemmának, hogy a Szocialista Párt a Tadics-féle koalícióban részt vevő liberálisokkal éppúgy nehezen tudná a kormányzás baldachinos ágyát megosztani, mint a Liberális Demokrata Párttal. (Körülbelül úgy gondolkodik róluk, mint minálunk a Munkáspárt az SZDSZ-ről.) Viszont Dacsicsék tudják, hogy a balliberális Demokrata Párt fél lábbal már ott van az Európai Szocialista Pártban, a szociáldemokrata pártok uniós ernyőszervezetében, s ha most velük társul, akkor maga is közelebb kerülhet nemcsak a „szocinternhez”, hanem egyfajta európai legitimációhoz is.

Minden lehetséges

Szerbiában a kormányalakítások mindig egyfajta lóvásárra emlékeztetnek, és arról híresek – vagy inkább hírhedtek –, hogy erősen elhúzódó természetűek. Tavaly januárban választott az ország legutóbb, de csak májusban lett kormánya, néhány perccel a határidő lejárta előtt. Ez intő példa. A mai erőviszonyokból ítélhetően az ország instabil jövőnek néz elébe. De ennél is rosszabb, ha Európa-ellenes kormánya lesz, mert az egészen bizonyosan leállítja az integrációs folyamatot. Bár sokan mondják: talán mégse. A szerb politikában minden lehetséges.