Pisco: egy rendben, kettő jó, háromtól részeg vagy

Mit szépítsük, elvégre nem útikönyvet írunk, Lima büdös, zajos és szürke. Persze, kellett nekünk épp a téli időszakban érkezni, amikor az áthatolhatatlan tengerparti köd, a gaúra még meglévő, csekély vonzerejét is elfedi a nyolcmilliós fővárosnak. (Egyébként kellett: ha Peru, akkor Machu Picchu, amit nem az esős nyári évszakban ildomos látogatni.)

Pedig a limai főtér még rendben is volna, csak mosolygunk a lestrapált vízágyú és a húszméterenként egyenmezben posztoló rendőrebek láttán. Ám idegenvezetőnk óv, a sarkon strázsáló páncélautóból simán belelőnének a tömegbe, ha az elnök úr netán veszélybe kerülne. Ő az ott amúgy, a szökőkútnál (minden perui főtér kötelező tartozéka a katedrális, a városháza, a szökőkút meg a név: Plaza de Armas), épp rendezvényt nyit, készülvén a nemzeti függetlenség napjára. Kamerák kereszttüzében iszik, mint megtudjuk, piscót.

– Ha Mexikó, tequila, ha Peru, pisco. Szőlőpálinka. Egy rendben, kettő jó, háromtól részeg vagy.

Várják már az ünnepet a népek, az elnök jó hírekkel szolgál ilyenkor. Állítólag lesz metró. Még nincs, buszoznak is órákat reggelente a limaiak. A metódus az, hogy a mikrobusz anyósüléséről derékig kilógó fiatalember kikiáltja a célállomást, a bezúduló utasok nyomában pedig drótdarabkák segítségével megpróbálja legalább a következő sarokig zárva tartani az ajtót. Kresz, elsőbbségadás felejtős, az erősebb duda győz. A gazdagabbak hasonló stílben, de már saját autóval gördülnek ki a külvárosi nyomortanyáktól („arra ne menjenek, ott lopnak”) biztos távolságban felhúzott, ízlés szerint habarcsba kevert üvegszilánkokkal, szögesdróttal vagy árammal védett villáikból.

Kiadós városnézés után („az a venezuelai nagykövetség, piros, mert ez Chavez kedvenc színe”) inkább háromnapos dzsungeltúra mellett döntünk.
A gép Limától ezer kilométerre, amazonasi párafelhőben landol. Itt már csak az izzadságfolt jelzi a golyóálló mellény nyomát a közegen. A belvárosban motortaxik ezrei kerregnek, minden utcasarkon internet várja a hazadicsekedni vágyó turistát. Indián kislány kígyóval bűvöl német turistafiúkat, mellette anya szoptat, gyerek kéreget. Az ötcsillagos Hotel Eldorado elsötétített ablakai mögött piscót szürcsölnek a fehérek.
Kell az erő. Ide csak az jön, aki a dzsungelbe indul. Tudják ezt a helyiek is, túraszervezők tucatjai ajánlgatják az esőerdő mélyén eldugott fullextrás lodge-aikat, ahol lesz akkora dzsungelfíling, hogy még.

A mi mérlegünk: egy csapat majom, hat darab piranha (tóból kifogva) és egy tarantula (túlélve mindkét fél részéről). Plusz egy lajhár, pálmafáról, a helybéliek által lerángatva. A kétszáz lelkes falu lakói megtanulták, mit ér a turizmus. A pálmalevelekkel fedett kalyibák közt lámpasor, méternyi széles aszfaltcsík a főutca. Van templom, óvoda, általános iskola, kocsma és health center. A doktor ugyan nem helyi, de elérhetősége – rádiófrekvenciája – a kunyhó falára mázolva. A település szélén kilátó, a belépők árából egész éjjel működik a közvilágítás. Föntről ugyanis megtekinthető az a pont, ahonnan már Amazonas az Amazonas.

Oszkár, vezetőnk, háromnaponta hoz csoportokat, amúgy a politika érdekli. Perez elnököt nem szereti.
– Több pénzt ígért, a szegények hittek neki. Demagóg. Érted, mi az?

Rémlik.

Pedig Oszkár szerint a bányászatból, olajból sok pénz jön be, de Lima és a korrupció mindent elvisz. Ha meg marad valami, azzal a kisközösségek nem tudnak mit kezdeni. És mesél a kétezer fős faluról, amely tízezer személyes stadiont húzott fel. Ez is ismerős.
Aztán ahogy a fényképezőgép-töltőket életre lehelő generátor zúgása elül, már csak az esőerdő hangjai és a bungaló rései borzolják a kedélyeket. Oszkár fia már nem füleli a dzsungelt.

– Ül a szobájában, és Red Hot Chili Pepperst hallgat. A hadseregbe akar menni. Pedig rendőrként többet keresne.
Egy tanár átlagfizetése 900 sol, úgy negyvenezer forint, a hivatalnoké háromezer. Az ország főterein hajnalonként fizikai munkáért sorban állók nyolc órára huszonöt solt tehetnek zsebre.

Így alibiznek napról napról Arequipa szegényei is. A Limával konkuráló település képeslapgyanús. A spanyol gyarmatosítók árkádjaival és pálmafákkal szegélyezett főtértől nem messze hegyi folyó körüli oázis burjánzik, távolabb hófödte vulkáncsúcsok nyújtóznak.

2300 méterrel vagyunk a tenger felett, erősen ajánlott hát a kokalevél fogyasztása. Önmagában, cukorka vagy tea formájában. Isszuk is buzgón, miközben a világ egyik legmélyebb szurdokához, a Colca-kanyonhoz vezető szerpentinen egyensúlyoz kisbuszunk.
A visszapillantón szentkép imbolyog, sikeres előzés után sofőrünk keresztvetéssel és csókkal ad hálát.

A valószínűtlenül kék ég alatt tekergő betonsávon lerobbant és lerobbanni készülő buszok. Pár óra után a miénk is egyre gyakrabban adja meg magát, ilyenkor az utas maga is kannát ragadhat, s a mind hidegebb andoki patakokból pótolhatja a hűtővizet.
Közben oldalbordája a „zona de vicunas”-t elérve a tevefélék egy típusának élő, de pulóver formájú példányaival is fotózkodhat. Kiderül: hasznos állat a vicunya, puha belőle a kesztyű és a sapka.

Négyezer méter fölött aztán nincs az a kokatea, ami segítene. A fej hasogat, a nap tűz, a hideg mar.

Nem ereszkedünk túl sokat a Föld legmagasabban fekvő hajózható taváig, a Titicacáig sem. Puno kikötőjéből turistahajók tucatjai indulnak az uro indiánok lakta úszó szigetekhez. Érkezés után röpke prezentáció. A totora nád gyökere úszik a vízen, azt rögzítik a tófenékhez, arra jön a kivágott nád és az abból készült házak.

A nádat meg is eszik (rágcsálásbemutató), aztán éneklés, shopping. Az árat náddal karcolják napégette karjukra az asszonyok.
Belesünk egy kunyhóba. A sarokban tévé, magnó, fölülről villanykörte lóg. A tulaj mondja, öt gyereke van. Kint meg napkollektorja.
Egy másik, már nem úszó szigeten, Taquile-on ünnep van, dobra, pánsípra megy a tánc. Errefelé a férfiak fő foglalkozása a kötés. Sapkájuk színe, mintája jelzi, házasok-e már. A vőlegény pedig oldaltáskát kap kedvesétől, kokalevél-tárolásra. Abból jósolnak ugyanis.
– Anyám kecsua, apám spanyol, mielőtt boltot nyitottam, én is jósoltattam – sztorizik vezetőnk. – Halált jövendöltek. Egy hónap múlva az egyik testvérem balesetben meghalt. Azóta mucho respecto.

És el kell mennünk Cuzcóba, az inkák fővárosába, mert ott meg „muchos positivos energicos”.

Az inka birodalom a 15. század végére a mai Délnyugat-Kolumbiától Chile közepéig terjedt, a királyi székhely pedig az egyik szent állatnak tartott puma alakját vette fel alaprajzilag – némi jóindulattal. A 16. század elején, Pizarro vezetésével érkező spanyolok hódítását inka utódlási viszályok könnyítették, így a gyarmatosítók könnyűszerrel szabadították meg a várost mesés kincseitől, s látszólag simán állították Szűz Máriát az addig a kecsuák által imádott Pachamama, a földanya helyébe. A Leonardo-féle Utolsó vacsora így e helyütt trópusi gyümölcsökből, kukoricából és négy lábával égnek meredő sült tengerimalacból áll. Az ünnepi menü máig nem változott. Esetleg leöblíthető neonsárga színű és tuttifruttiízű Inca Colával.

Amivel aztán feltankolva már csak röpke négy és fél órás vonatozás és buszozás kell ahhoz, hogy elérkezzünk a Machu Picchura.
Amelynek eredete, funkciója ma is rejtély, elkél hát a fantázia.

– Az a hegy szemben olyan, mint egy puma. Csak akkor nem látod, ha nem akarod – somolyogja a túravezető.
Aztán felkapaszkodunk a képeslapokról ismert panorámáig, és buzgón küldjük hazafelé az MMS-eket, hogy itt, és tényleg, és anynyira. Emberünk már betelt a látványnyal, mondja is tovább.

– Szemben, a hegy mögött van a titkos rejtekhely az inka kincsekkel. Kecsua ember pár nap alatt odaér. A turistának egy élet se elég hozzá. Mert folyton megáll fotózni.