Peter Weiss: A Beneš-dekrétumok Szlovákia jogrendszerének részét képezik

– Nagykövet úr ideérkezése után – mint annak idején elárulta – azt az álmot dédelgette, hogy magyarul is megtanul. Mi lett ebből az elhatározásából?

– A szókincsem most természetesen sokkal, de sokkal bővebb, mint amikor idejöttem. Tudom, hogy a magyarok nagy kincsnek tartják a nyelvüket, amely valóban tükrözi a magyar emberek szívét és lelkét, e nép gazdag történelmét. Természetesen nemcsak az Önök nyelvével ismerkedtem meg közelebbről, hanem az emberekkel és az országgal is. Bátran kijelenthetem, hogy Magyarországon sok tehetséges ember van, és országuknak nagyok a lehetőségei.

– A nyelvtanulás mellett még milyen tervekkel, elgondolásokkal foglalta el négy éve Szlovákia budapesti nagykövetének Stefánia úti irodáját, ezek közül melyeket sikerült megvalósítania?

– 2009 nyarán azzal a szándékkal jöttem Budapestre, hogy mindent megtegyek azon lehetőségek lehető legátfogóbb kihasználására, amelyek kétoldalú kapcsolatainkban rejlenek. Ezt a célt a kormányzati pozíciókat betöltő szlovák és magyar politikusok megállapodásainak eredményeképpen sikerült is elérni. Ma a kapcsolatok egészen mások, mint amikor ideérkeztem.

Midőn 2009. szeptember 11-én kormányelnökünket, Robert Ficót kísértem a Bajnai Gordon miniszterelnök úrral történő találkozóra, egy terepjáró ment mögöttünk, a nyitott ajtókból géppisztolycsövek meredeztek. Magában a városban, Szécsényben három, állig felfegyverzett rendőrcsoportot láttunk, akik a találkozó résztvevőinek a biztonságára ügyeltek. Nem részletezném most az incidenseket hazám budapesti nagykövetsége vagy a Rákóczi úti Szlovák Intézet körül sem. Ma a két országnak viszonyát úgy jellemezném, mint standard, stabil kapcsolatok rendszerét. Kilenc év után megvalósult köztársasági elnökünk hivatalos magyarországi látogatása, és előkészítjük a magyar államfő szlovákiai látogatását is. Július 2-án sikerült megtartani a történelminek mondható első kormányközi csúcstalálkozót, amelyen több fontos infrastrukturális projektről szóló memorandumot fogadtak el. Nem „küldözgetünk egymásnak üzeneteket a Duna felett”, a kommunikációra a vegyes bizottságokat, a szakértői csoportokat, a diplomáciai csatornákat, a külügyminiszterek, kormányelnökök és a többi kormánytagok közötti közvetlen párbeszédet használjuk.

– Hogyan jellemezné kapcsolatait a magyarországi kormányzattal, és hogyan az ellenzékkel?

– Ezek a kapcsolatok mintaértékűek. Előnyöm, hogy expolitikusként, parlamentünk külügyi bizottságának volt elnökeként, valamint az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének egykori tagjaként kapcsolatban álltam magyar szocialistákkal, liberálisokkal és konzervatívokkal egyaránt. Ez sokat segített későbbi munkámban is.

– Amiben nem sikerült előbbre lépnie, azért ki és mennyiben hibáztatható?

– Bevallom, hogy amikor Budapestre jöttem, nem reméltem kapcsolatainkban akkora előrehaladást és olyan pozitív fordulatot az együttműködés irányába, mint amilyen az Európában leghosszabb közös határral rendelkező két szomszédos ország és állampolgáraink részére bekövetkezett. Természetesen, akadnak megoldatlan, érzékeny kérdések is, amelyek elsősorban a történelmi traumákból, továbbá a nemzeti kisebbségek tagjainak helyzetét és jogaik biztosításának módjait érintő eltérő nézetekből, álláspontokból adódnak. Ezeket azonban nem söpörtük szőnyeg alá, párbeszédet folytatunk róluk, kölcsönösen odafigyelünk a másikra, mindezt nagy előrelépésnek tartom. A politikában és a diplomáciában szükséges az idő és a türelem iránti érzék, valamint főleg annak a politikai akaratnak a megléte, hogy megmaradjunk az elkezdett úton, hogy minél inkább a jövőbe nézzünk, és kevésbé a múltba. Hogy reális alapokon nyugvó, komoly sikerek elérésére összpontosítsuk erőinket a gazdaságban, az infrastruktúrában, az energetikai biztonság erősítésében, egyáltalán a határokon átívelő együttműködésben. Ugyanakkor sajnálatos módon éppen Magyarországgal használjuk ki a legkisebb mértékben az EU-alapokat – ez a rendelkezésre álló forrásoknak valamivel több mint 30 százaléka. A Cseh Köztársasággal ez az arány 67 százalék! A hatékonyság fokozása azt jelentené, hogy tettünk valamit mindkét ország állampolgárai érdekében.

– Az eredmények közül melyekre a legbüszkébb, és miért?

– Nem említve most a kapcsolatainkban elért haladást, boldoggá tesz, hogy Zalavár polgármesterének és a magyar hatóságok pozitív hozzáállásának, továbbá a Budapesti Szlovák Önkormányzat kezdeményezésének és a Külföldön Élő Szlovákok Hivatala anyagi hozzájárulásának köszönhetően sikerült felavatni a zalavári Emlékparkban Ľudmila Cvengrošová kivételes tehetségű szlovák szobrásznő Szent Cirill és Metód-szoborcsoportját. Az is nagy öröm, hogy a budapesti Deák téri templom falán, továbbá az úgynevezett Luther-ház bejáratánál emléktáblákat avattak a 19. században Pesten működött Ján Kollár evangélikus pap, költő, nyelvész és nemzetébresztő tiszteletére.

– A csehek és a szlovákok példásan jó viszonyt ápolnak egymással, mi viszont minden apróságon hajba kapunk (legutóbb Skultéty huszár ügyén). Ön miben látja ennek a torzsalkodásnak az okát?

– Az okok a már említett, fel nem dolgozott történelmi traumákban rejlenek – ilyen a trianoni békeszerződés, a müncheni egyezmény, az első bécsi döntés, a párizsi békeszerződés, a kassai kormányprogram utáni fejlődés Csehszlovákiában. Most azonban szerintem jó úton járunk: történészeink találkoznak és kommunikálnak egymással. Bízom abban, hogy már ez év végén sikerül nyomdába adni azokat a történelmi tankönyveket, amelyeket a szlovák–magyar történészbizottság készít elő. Nem kell okvetlenül egyetértenünk a másik fél nézeteivel, értelmezéseivel, de hallgassuk meg egymást! A történészeknek kulcsfontosságú szerepet kell játszaniuk. Említeném például, hogy az újratemetése miatt Skultéty körül kirobbant vitát is sikerült végül elegánsan megoldanunk.

– Véleménye szerint milyen eredményt hozhatnak magyar képviselők által az európai fórumokon kezdeményezett olyan ügyek, mint a kettős állampolgárságot szankcionáló szlovák törvény visszavonása vagy a Beneš-dekrétumok eltörlésének indítványozása?

– Budapestre azzal a meggyőződéssel jöttem, hogy jobb párbeszédet folytatni, mint az első kínálkozó alkalommal nemzetközi szervezetekhez futni. Az Európai Uniónak van elegendő más gondja, nem kellene feleslegesen a köztünk lévő problémákkal terhelni. Elég mérleget készíteni a magyar képviselőknek, illetve az általuk támogatott aktivistáknak az európai intézményekhez az elmúlt négy évben benyújtott beadványaik eredményességéről, és megvan a válasz a kérdésükre.

A kettős állampolgárság kétoldalú problémájáról két találkozót tartottak a külügy- és belügyminisztériumok, illetve az igazságügyi és közigazgatási minisztériumok szakértői. A harmadik találkozót őszre tervezik. Időközben megszületett az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése, amely elutasította Fehér István és Dolník Erzsébet beadványát szlovák állampolgárságuk elvesztése miatt. Az Európai Parlament Petíciós Bizottsága pedig éppen most utasítja el ennek a kérdésnek a programra vételét. Vagyis ennél fontosabbak a szakértői szintű kétoldalú tárgyalások.

Az úgynevezett Beneš-dekrétumok kapcsán a Szlovák Köztársaság álláspontja ismert és változatlan. A dekrétumok jogi normák, amelyeket a második világháború kontextusában, történelmi eseményként fogadtak el. A dekrétumok korabeli válaszok voltak a kisebbségek kollektív jogainak nevében fellépő agresszióra – amelyek a müncheni és a bécsi diktátumokkal léptek érvénybe – és a demokratikus Csehszlovák Köztársaság állampolgárainak háború alatti szenvedésére. Ha nem lett volna München és Bécs, nyilván nem születtek volna meg ezek a dekrétumok sem. Mi ezt a kérdést a saját érdekeink szemszögéből közelítjük meg, lényege pedig az, hogy a második világháború utáni rendezés Európában semmilyen módon se válhasson megkérdőjelezhetővé. Hiszen ennek tiszteletben tartására épül az Európai Unió, olyan államok közössége, amely kontinensünkön fenntartja a békét.

A Beneš-dekrétumok államunk jogrendszerének részét képezik, de nincsenek érvényben, és ezek alapján nem keletkeznek új jogviszonyok. A dekrétumok jogi hatálya régen elmúlt, még az előtt, hogy a Szlovák Köztársaság belépett volna az EU-ba. Az Európai Bizottság szerint is a Beneš-dekrétumok jogi hatály nélküli történelmi aktusok, amelyek ellentmondanának az Európai Unió jogrendjének. Ami a dekrétumok korabeli hatályának megítélését illeti, felhívom figyelmüket arra, hogy parlamentünk, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2007-es, ismert határozatában elítélte a kollektív bűnösség elvének érvényesítését.

– A magyarországi szlovákokkal hogyan alakultak a kapcsolatai? Problémáik rendezésében mi volt az Ön szerepe?

– A honfitársainkkal való törődés egy szlovák diplomata munkájának elengedhetetlen részét képezi. Azokat a szlovákokat, akiknek elődei megélhetést és vallásszabadságot keresve csaknem háromszáz évvel ezelőtt az Alföldre jöttek, kincsnek tartjuk. Ők olyan kulturális hagyományok és nyelvi sajátosságok hordozói, amelyek csak itt találhatók meg. Épp ezért élénk érdeklődéssel ápoltam a kapcsolatot az Országos Szlovák Önkormányzattal, a szlovákok önkormányzataival Budapesten, Békéscsabán, a nógrádiakkal és a többiekkel, valamint a legnagyobb civilszervezettel, a Magyarországi Szlovákok Szövetségével. Érzelmileg pedig a legtelítettebbek közé tartoztak a magyarországi szlovákokkal tartott búcsútalálkozóim. Jól ismerem problémáikat, amelyek között a legnagyobb a nyelv megőrzése. Azon 35 ezer közül, akik az utolsó népszámláláskor szlovák nemzetiségűnek vallották magukat, ma már csak nyolcezren használják nyelvünket a mindennapi életben. Többnyire idős emberekről van szó, és – ahogy tájékoztattak engem – közülük háromezren az utóbbi tíz évben, különféle okokból költöztek Szlovákiából Magyarországra.

A Szlovák Köztársaságnak honfitársainkkal kapcsolatosan nincs semmilyen hátsó gondolata vagy szándéka. Pénzügyi és adminisztratív lehetőségeinek mértékében igyekszik segíteni nekik nyelvük és kulturális identitásuk megtartásában. Abból indulunk ki, hogy a nemzeti kisebbségek tagjainak jogait szabályozó nemzetközi dokumentumok szerint e jogok biztosítása elsősorban annak az országnak a kötelessége, amelyben élnek, amelynek állampolgárai. Ezért üdvözöltem az emberi erőforrások miniszterének, Balog Zoltán úrnak szavait, aki az idei Szlovákok Napján Dusan Čaplovič oktatási miniszterünkkel találkozva kijelentette, hogy megújítani, revitalizálni kell a magyarországi szlovák nemzetiségi tanügyet.

– Milyen feladatok megoldását hagyja örökül utódjának? Ismert már, hogy ki követi Önt ezen a poszton?

– A kapcsolatok jó irányban haladnak, sok érdekes és fontos projekt áll előttünk, ezeket meg kell valósítani, folytatni a párbeszédet az érzékeny kérdésekről az EU, a NATO és különösen a V4 keretein belül, amelynek elnökségi posztját most éppen Magyarország tölti be. Az utódom – akit jól ismerek, de idő előttinek tartom már megnevezni – tudja, hogy nem fog unatkozni. Ezért is döntött e munka felvállalása mellett. Az új nagykövet gazdag tapasztalatokkal rendelkezik az államigazgatás és a diplomácia terén egyaránt. Abban az időben volt a honvédelmi minisztérium államtitkára, amikor a Szlovák Köztársaság NATO-belépési tárgyalásai csúcspontjukhoz érkeztek, később Szlovákia nagyköveteként működött az Amerikai Egyesült Államokban. A szlovák–magyar relációt tehát globális szempontból is figyeli.

– Ön elégedett saját diplomáciai karrierjének alakulásával és az újabb – prágai – nagyköveti kihelyezésével? Nem tér vissza ismét politikusnak?

– A politikában érdekes, bár időnként nehéz 13 évet éltem meg. Számomra megtisztelő, hogy közvetlenül egymást követően lehetek Szlovákia – amely az idén ünnepelte önálló államiságának 20. évfordulóját – nagykövete két legfontosabb szomszédunknál: Magyarországon és a Cseh Köztársaságban. Az élet megadta nekem, hogy részem lehetett az önálló szlovák államiság alapjainak a lerakásában, s most szerencsémnek tartom, hogy felhasználva ezen időszak tapasztalatait, valamint a pozsonyi Közgazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karán végzett munkám során szerzett tudásomat, szolgáljam a Szlovák Köztársaságot. Mi mást kívánhatnék magamnak?