Parasztmentalitás

Svájc népe, amely „bolondja” a népszavazásoknak, 0,6 százalékos többséggel szavazott a legnagyobb politikai párt, a német gyökerű Svájci Néppártnak (SVP) arra az indítványára, hogy a kormány három éven belül kösse fejkvótához az „idegenek” bevándorlását, sőt a vízum nélküli beutazását is. A részletek egyelőre nem ismeretesek. De a dolognak több érdekessége, metszete, kivetülése van.

Minthogy ebben a nyolcmilliós országban százezer aláírás elég egy népszavazás kiírásához, a rettenetes „schwitzerdütsch-öt” beszélők SVP-je könnyűszerrel elérte a célját. A kimenetel – bármi szoros lett légyen is – szentírás. A vonatkozó törvényeket a kormány, illetve az SVP-többség meg fogja hozni, dacára annak, hogy ő maga (mármint a szövetségi kormány) meg az egész üzleti élet plusz az egészség- és oktatásügy hevesen ellenezte az „idegenrendészeti” elképzeléseket. Tudniillik Svájc még létezni se tud „idegenek” nélkül, akiken – most jól fogóddzanak meg! – nem a zürichi repülőtér barna bőrű pincérei, takarítónői értendők, hanem alapjában német értelmiségiek, akik kipótolják azt a hiányt, amit a svájci felsőoktatás mérnökökben, orvosokban, pedagógusokban termel és újratermel. (A londoni Guardianben olvasom, hogy Mario de Rugna úr, a bázeli egyetemi kórház személyzeti főnöke a szívéhez kapott, amikor megtudta a népszavazás eredményét, mert a kórház személyzetének 45, orvosainak 50 százaléka nem rendelkezik svájci állampolgársággal, azaz útlevéllel. A zöm német földről ingázik.)

Lehet, hogy a rosszindulatomnak tulajdonítja bárki is, de kénytelen vagyok nyugtázni, hogy Európa két leggazdagabb országa, Norvégia és Svájc „parasztország”. Meg van verve parasztmentalitással. Kezemben egy réges-rég svájci (de magyar gyökerű) állampolgár vallomása: „Az unokám most készül középiskolába. Mi, az apja meg én, a nagyapja, úgy gondoljuk, hogy utána jön az egyetem. Az anyja viszont, aki tőről metszetten svájci, amellett van, hogy minek a gimnázium meg az egyetem, menjen csak szakmát tanulni, és két év múlva már jól kereső vízvezeték-szerelő lesz. A mi családunkban senki nem ment egyetemre, mégis jól élünk.”

Abszolúte jellemző, hogy abban az országban, ahol Európa legtöbb „hivatalos nyelvét” tartják számon (német, francia, olasz, rétoromán), a német többség javarészt a fejkvóta mellett, a francia abszolúte ellene, a gazdag olasz (tele szegény ingázókkal) megint csak mellette volt, a tényleges választóvonal mégsem a népcsoportok, hanem falu és város között húzódott. A város, lett légyen akár francia vagy zömmel német, határozottan ellenezte a bevándorlásellenességet, miközben a szomszédos „parasztvilág” – ki tudja, miért, hacsak nem a mentalitásról van szó valóban – „igen” szavazatokat adott le. Őket aztán nem érdekelte, hogy aki az elmúlt 20 évben munkavállalási engedélyt kapott Svájcban, felerészt diplomás ember volt. Azzal neki nem volt és nincs is közössége. Mit érdekli, hogy Bázel lakóinak negyede „idegen”, és naponta 36 ezren ingáznak át a szomszédos Baden-Württembergből? (Magasabb bérért, nota bene.) Az sem érdekli, hogy Svájcban minimális, alig három százalék fölötti a munkanélküliség, tehát azt se lehet mondani, hogy a külföldiek svájciak elől veszik el a munkahelyeket. Bár ez a szám gyakorlatilag teljes foglalkoztatottságot takar (Magyarország: tíz százalék alatt, a „visegrádi” és uniós átlag ennél magasabb).

Svájcban a népszavazás kimenetelét nem ünnepelték – annál inkább az SVP euroszkeptikus, unióellenes „testvérpártjaiban”, ilyenformán az ügy kapott egy egész Európát átfogó dimenziót. A „testvérek” az egészből csak annyit láttak, hogy a svájciak a bevándorlást „fedő alá” fogják, és efölött kezdtek módfelett örvendezni. Az SVP, noha szelíd párt a többihez képest, sorban kapta a gratulációkat a francia Nemzeti Fronttól, az osztrák Szabadságpárttól, a holland (ugyancsak) Szabadságpárttól, plusz a skandináv hasonló gondolkodásúaktól, le egészen a görög neonáci Arany Hajnalig.

De ezt nem egészen értem. Ha én az SVP-nek igazi „testvért” keresnék, azt a brit euroszkeptikusokban: a kilépést sürgető UKIP-ban (Nagy-Britannia Függetlenségi Pártja), sőt magában a kormányzó konzervatív párt jobboldalában lelném fel. Ezek nem rasszisták, nem fasiszták, csak úgy gondolják, hogy jobb az unión kívül lenni, saját valutával bírni, és minden tekintetben önzőnek lenni. Nem osztozni a bajban a többiekkel – viszont learatni mindazt, ami jóban az áruk, a szolgáltatások, a tőkék szabad áramlásából származik. (Ehhez elég egy szabadkereskedelmi társulás.) Emberek kizárva.

Na ez itt az igazi baj. Tudniillik a munkaerő szabad áramlása az unió egyik szent tehene. És Svájc máris lépett. A népszavazás másnapján közölte, hogy az unió legfrissebb tagországával, Horvátországgal nem írja alá azt a tavaly nyáron kialkudott szerződést, miszerint a horvátok szabadon mozoghatnak Svájc területén, akár mint beutazók, turisták, akár mint munkavállalók.

Brüsszel válasza nyomban megjött: felül fogja vizsgálni „egész viszonyát” Svájccal.

Ehhez tudni kell, hogy az alpesi köztársaság nem tagja ugyan az uniónak, de körülbelül száz olyan kétoldalú szerződése van az EU-val, amely gyakorlatilag uniós státust biztosít számára. Része a schengeni megállapodásnak is. A brüsszeli fenyegetésnek a fele sem tréfa. Ha a negyedrészt „idegenek” lakta Svájc nagyon kardoskodik, akkor Brüsszel minden jótéteményt megvonhat tőle, ideértve Schengent is. A vicc az, hogy tizenhárom évvel ezelőtt maguk a svájci polgárok szavazták meg a munkaerőpiac megnyitását, az uniós polgárok (ötszázmillió ember) egyenlő elbánását álláskeresésben a svájciakkal. Az SVP szerint ez „óriási hiba” volt – a február elejei népszavazás ennek a „korrigálását” végezte el, egyelőre csak szóban.

De afelől senkinek ne legyen kétsége, hogy az európai szélsőjobboldal – amelyik tarka és nem összetartó, mert az egyiknek az afrikaiakkal, a másiknak a muszlimokkal, a harmadiknak az amerikaiakkal (!), a negyediknek a homoszexuálisokkal, az ötödiknek a zsidókkal van baja – nem merít erőt a svájci népszavazásból. A lényeg: korlátozni a bevándorlást, akárhonnan jöjjön is, és akármilyen indítéka legyen is. Innen van, hogy a politológusok a májusi európai parlamenti választásokra jelentős előretörést várnak a nacionalista-populista-bevándorlásellenes alakzatoktól. Egyes becslések szerint a létszámuk az új parlamentben meg fogja haladni a 25 százalékot, ami elég rémesen hangzik. Képzeljünk el egy olyan, jogosítványaiban növekvő összeurópai gyűlést, ahol egyes ügyekben (a szélsőbaloldallal és nagyon komoly lengyel meg cseh pártokkal szövetségben) akár meghatározó szavuk is lehet azoknak, akik már holnap szétzavarnák az egész uniót. Ez ugyan nem fog sikerülni, de például a mi Orbánunknak is kétszer meg kell gondolnia: érdemes-e úgy lázítania Brüsszel ellen, ahogyan eddig tette? Mert a briteknek, skandinávoknak, hollandoknak és történetünk főszereplőinek, a svájciaknak (norvégoknak) egy fillér közös felzárkózási pénzre nincs szükségük, mi azonban élni sem tudunk enélkül.