Öt nap Varsóban

Jaruzelskit szokás a háború utáni lengyel (kommunista) történelem legellentmondásosabb, legvitatottabb politikusának leírni. Sokan nemhogy az 1981-es szükségállapotot, a Wałęsa vezette Szolidaritás szétverését varrják a nyakába, hanem az 1968-as csehszlovákiai invázió lengyel kontingensének vezénylését, sőt az 1970-es „tengermelléki lázongások” résztvevőinek lövetését is. A legelsőt teljes joggal, az utóbbi kettőt – dacára annak, hogy fiatal fejjel már ő volt a honvédelmi miniszter – nagyrészt indokolatlanul. A parancsokat egyik esetben sem ő adta ki.

De a körülötte zajló vitáknak évtizedek óta nem ez a témája. Téma egyetlenegy van: az, hogy a durva, de legalább annyira kitűnően megszervezett 1981. december 13-i „katonai puccs” vajon valóban a szovjetek katonai beavatkozását előzte-e meg, vagy a szovjet vezetésnek nem volt olyan szándéka, hogy erővel „teszi rendbe” a de facto kettős hatalom (Szolidaritás kontra kommunista párt) szorításában élő Lengyelországot. Ha az utóbbi változat az igaz, melynek az ellenkezőjét Jaruzelski két évtizeden át cáfolta, akkor a nyűg, amit a nyakába vett, és amelyért egyfolytában Canossát járt, kizárólag az övé, még akkor is, ha annak a bizonyos kettős hatalomnak a problematikáját ő is, Wałęsa is sokkal pragmatikusabban próbálta kezelni, mint saját pártjának, táborának „keményvonalas” szárnya.

Ma a lengyelek fele úgy gondolja, hogy a szükségállapot kihirdetése még mindig a „kisebbik rossz” volt egy szovjet invázióhoz képest.

Az a csaknem egy évtized, amelyet Jaruzelski tábornok 1981 decembere után a lengyel állam, a párt és a kormány, továbbá a honvédelem élén töltött, minden volt, csak nem diadalmenet. Reformer akart lenni, de nem tudott azzá válni, főként a Lengyel Egyesült Munkáspártot uraló „vasfejű Kerabanok” miatt. Adott esetben még saját szakszervezetei is keresztbe tettek neki. Megbocsátást a Nyugattól jóval gyorsabban kapott, mint Kádár 1956 után, de a hitelekhez hozzá kellett volna tennie önnön gazdasági teljesítményét.

Nem ment neki. Az ország gazdasági helyzete, amely elődje, Edward Gierek zabolátlan fejlesztési tervei miatt amúgy is megroppant, a kettős hatalom hónapjaiban meg végképp a nyomorúság küszöbére jutott, Kádár Magyarországához képest egy „fekete lyukká” vált. Ha lassan is, de a tábornokban megérlelődött a felismerés, hogy ezeken az állapotokon csak egy történelmi kiegyezés, kompromisszum révén lehet változtatni, pláne, hogy a félillegalitásban újból szervezkedő, tömeghatással bíró Szolidaritás nem kiiktatható a lengyel politikai életből.

Jaruzelski karrierjében az lett a történelmi pillanat, amikor 1989 elején megkötötte az alkut Wałęsával. Pontosabban: nem is vele kellett kiegyeznie a magyart jóval megelőző „kerekasztalról”, hanem saját pártjával, amely elviselhetetlennek gondolta a hatalommegosztást. A dolog odáig fajult, hogy a tábornok választás elé állította a pártot: vagy hozzájárul a korábban illegálissá nyilvánított Szolidaritás „törvényen belül” helyezéséhez, vagy ha nem, akkor ő minden tisztéről lemond. Zsarolt, nyert. Noha vélhetően tudta, hogy alapjában a rendszerváltozás mellett áll ki. Amint az 1989. június 4-én, majd két héttel később be is bizonyosodott.

Az első szabad választás (az egész kommunista tömbön belül az első) a Szolidaritás elsöprő győzelmét hozta, s noha Jaruzelski az alku értelmében államfő maradt, fegyelmezetten megbízta Wałęsa egyes számú katolikus értelmiségi tanácsadóját, Tadeusz Mazowieckit a kormányátalakítással. S 1990-ben, az első közvetlen elnökválasztás előtt, amely Wałęsa győzelmét hozta, épp ilyen fegyelmezetten vonult vissza. Történelmi ellenlábasával, Wałęsával egyébként folyamatosan megőrizte beszélő és jó viszonyát, amihez ékesebb illusztrációt nem tudok felhozni, mint hogy a lengyel fegyveres erők templomában megtartott gyászmisén az ország „nemzeti hőse” ott térdepelt az első padsorban Komorowski, a mai elnök és Kwaśniewski volt (szocialista) elnök mellett. De a Powązki katonai temetőbe, ahol Jaruzelski hamvait katonai tiszteletadás mellett örök nyugalomra helyezték, már egyikük se ment ki. Tusk miniszterelnök meg mindentől távol maradt, amiképp szinte teljes kormánya is.

Ők mással voltak elfoglalva. Amennyire nem figyelt a világ a tábornok temetésére, annyi várakozás előzte meg a Jaruzelski-emlékezet teljes mellőzésével megrendezett „szabadságnapi” évfordulót, illetve annak díszvendége, Obama felbukkanását. Aki aztán ebből az ünnepi alkalomból jól „kiosztotta” – Putyint. A hajdani királyi vár mellett, az óvárosi téren, komoly közönség előtt elkötelezte az amerikai hadsereg teljes fegyveres erejét Lengyelország és az USA többi kelet-európai szövetségesének védelmében, egyszersmind a putyini Oroszországot megvádolta azzal, hogy fenyegeti a térség biztonságát és demokráciáját. Nem csinált titkot abból, hogy Ukrajnára gondol. És egy merész fordulattal az elűzött Janukovics elnökkel szemben fellázadt ukrán tömegeket a hajdani lengyel Szolidaritás „örököseinek” nevezte, habár Janukovics Moszkva-barátságát elég kockázatos dolog volt összevetni Jaruzelski és Brezsnyev viszonyával, a mai Ukrajnát a bő 30 évvel ezelőtti Lengyelországgal.

Más és mégis ugyanaz. Már ami Oroszország agresszív szándékait illeti. Erre Komorowski lengyel elnök utalt, amikor vonalat húzott Grúzia és Ukrajna közé. A szöveg olvasójában óhatatlanul is az az érzés támadt, hogy Amerika és Lengyelország egyaránt a szovjet birodalmi politika reinkarnálódását látja Putyin krími, illetve kelet-ukrajnai lépéseiben. A lengyelek – élükön a hiperaktív Sikorski külügyminiszterrel – úgy látják azonban, hogy Obama lanyhán reagál arra a bizonyos orosz fenyegetésre. Sokkal több amerikai katonát és támaszpontot szeretnének látni lengyel földön és a balti szomszédságban, mint amennyi pillanatnyilag látható.

Arra nézve azonban, hogy az Egyesült Államok szállítson fegyvert Ukrajnának, nincs nyilvános állásfoglalás. Úgynevezett „nem gyilkoló” amerikai katonai eszközök eljutnak ugyan az új kormányhoz, de azért Obama nem akarja felégetni a hidakat Moszkva felé. Tudja, milyen következményekkel járna – az oroszokkal fegyvergyártásban egyébként „vastagon” együttműködő – Ukrajna felfegyverzése. Az volna az igazi „eszkaláció”, amelytől pillanatnyilag Putyint óvják. Megjegyzem, az az egymilliárd dollár, amit Obama a legkülönfélébb, katonai jellegű költekezések formájában NATO-szövetségeseknek és barátoknak Varsóban felajánlott, a szokásos – általában csak verbális – amerikai nagyvonalúság tipikus esete.

Amelyről csak annyit: Ukrajnán, annak új elnökén, Porosenkón, a „csokikirályon” nem annyira a hadseregének küldött, a sötétben is látó amerikai katonai szemüvegek segítenének a legtöbbet, hanem valami hozzájárulás ahhoz a 4,5 milliárd dolláros összeghez, amellyel az ukránok a már elfogyasztott orosz földgázért a Gazpromnak tartoznak. Ezt a számlát nem lehet azzal kifizetni, hogy Obama óvja az oroszokat az újabb ukrajnai provokációktól, az új rendszer destabilizálásától, és azzal fenyegeti őket, hogy újabb szankciókat kapnak a nyakukba. Sajnos. (Közben Franciaország simán leszállítja az orosz kormány által megrendelt és már ki is fizetett hadihajókat. És arról se tudok, hogy valaki szándékosan el akarná vágni magát az orosz gázszállításoktól, kivált a németek és az olaszok nem.)