Összekuszált vonalak

Aki olvas oroszul, a minap érdekes cikkre bukkanhatott az Argumenti Nyegyelji című internetes portálon. Nem is annyira a Szatanovszkij névre hallgató Közel-Kelet-szakértő mondanivalója fogott meg engem, mint inkább az anyag címe: Végre nem vagyunk már idióták! Rögtön megértettem, hogy a „gyengéd utalás” (aki ismeri az orosz viccet Másáról és Misáról meg az erdő széléről, tudni fogja, mire gondolok) Putyin újdonatúj szíriai szerepvállalásának szól. Megint ott vagyunk a térképen, jelezte nem kevés melldüllesztéssel a neves, hazafias szakértő, és ez történetesen igaz, bár több benne a kérdőjel, mint a pont.

Három dolgot regisztrálunk, az első nem új. Az oroszoknak a szíriai Tartusz kikötőjében haditengerészeti támaszpontjuk van, az egyetlen az úgynevezett „meleg tengereken”. Flottájuk nincs, az az amerikaiaknak van a Földközi-tengeren, az a bizonyos, nevezetes VI., amelyik szabadon grasszál Gibraltártól az öböl térségéig. Emellett az orosz fekete-tengeri flotta a krími támaszpontjával, amelyet elvett Ukrajnától, eltörpül, nem képvisel komoly katonai erőt. (Most még.)

Új viszont a szíriai Latakiában létesített légi támaszpont, amelyet a legmodernebb orosz légelhárító eszközökkel szereltek fel, és innen szállhatnak fel az ugyancsak ultramodernnek számító Szuhoj harci gépek. Ezekről azt híresztelik az orosz információs csatornák, hogy óriási károkat okoztak az Iszlám Államnak (IS), ami egyébként elvezet harmadik témánkhoz: az orosz részvételhez a barbár iszlamisták elleni közös katonai fellépésben.

Kétség nem lehet felőle, hogy Putyin találkozói Obamával, Cameronnal, Merkellel, Hollande-dal – melyek a kvázi-hidegháborús hónapok-évek után újdonságnak számítanak – kiemelten kezelték az oroszok bekapcsolását az Iszlám Állam elleni koalícióba, amire az orosz elnök nemcsak stratégiai okokból mutatkozott készségesnek, hanem azért is, mert az iszlamisták-dzsihádisták („szentháborúzók”) felütötték fejüket az Oroszországhoz tartozó Észak-Kaukázusban (Dagesztán, Csecsenföld).

Csakhogy! Létezik itt egy óriási geopolitikai konfliktus. Egyetértés van abban, hogy az Iszlám Államot – amely egy újabb palmürai antik emlékmű lerombolásával járult hozzá hírneve „jobbításához” – el kell pusztítani Szíriában és Irakban is, de el-Aszad szír elnök az oroszok barátja, az IS-t bombázó többi hatalomnak meg az ellensége. Aszad, aki országának már csak egyötödén úr, „halálra van ítélve” (mint despotának és tömeggyilkosnak távoznia kell, mondják amerikaiak, britek, franciák, bár, mint látjuk, nekik például az egyiptomi Mubarakkal se volt szerencséjük), de őt támogatja Oroszország mellett Irán és az összes síita erő (a Hezbollah Libanonban, az iraki síita milíciák – egyebek között), lévén maga is síita. Az amerikaiak barátai viszont a szunnita hatalmak, élükön Szaúd-Arábiával és Törökországgal. Magyarán: az IS ellen olyanok fogtak össze, akik a szó szoros értelmében kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással Szíria és el-Aszad jövőjére nézve. „Erre köss csomót” – ahogyan mondani szokás.

Merthogy az oroszok nem engednek Aszad-barátságukból (vö. két támaszpont), az halálbiztos. De ugyanilyen fokon vehető biztosra, hogy a Nyugat és a szunnita hatalmak nem hagynak fel egy „mérsékelt szíriai ellenzéki erő” keresésével, bár ez a vállalkozás négy teljes éven át semmilyen hozadékkal nem járt. Aszad ellenfelei – és itt nem az IS-ről van szó – enyhén szólva is rossz viszonyban vannak egymással, s ha ehhez hozzávesszük, tarkítandó a szíriai tájképet, hogy jelentős erőkkel van jelen az al-Káida terrorszervezethez tartozó Nuszra csoportosulás is, az ember végképp nem érti, kire akarják bízni Aszad ellenfelei Szíria sorsát.

A sok diplomáciai érintkezésből most egyvalami – igaz, előre látható valami – született, nem éppen az oroszok kárára. A brit külügyminiszter is elismeri, hogy noha „Aszadnak nem lehet jövője” Szíriában, nélküle egy darabig nem megy. Érdekes volt, amit Hammond miniszter mondott, tudniillik nem jelölt meg határidőt (nem is jelölhetett volna) Aszad maradására. Átmeneti elnöknek nevezte – hát ezt kivárjuk. Az orosz katonasággal, az iráni Köztársasági Gárdával (meg a többiekkel) a hátában a szír elnöknek szerintem sok félnivalója nincsen. A vicc az, hogy a legkevésbé az Iszlám Államtól fél. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára tudósítást csatáról Aszad felaprózott hadserege és az IS között. Annál többet viszont az Aszad-ellenes helyi milíciák és a kormányerők között.

A „legszebb” a történetben az, hogy az Iszlám Állammal szemben voltaképp egyetlen számottevő katonai erő áll: a kurdok. A pesmergák (kurd harcosok) létszámát húszezer főre becsülik, többre, mint az IS-ét, az amerikaiak által kiképzett „mérsékelt szír ellenzéki erők” katonai erejéről nem is beszélve. (Az iraki hadsereg fantomhadsereg, nem létezik. Az IS biztosan ül Moszulban, az olajvárosban és Irak még néhány nagyvárosában.) A kurdokkal egy baj van, de az nagy. Politikai képviseletük, a PKK halálos ellensége Törökországnak, amely ugyan hosszas gondolkodás után átengedte a diyarbekiri légi támaszpontot NATO-szövetségesének, Amerikának, és maga is bombázza az IS-t, de jobban fél a szíriai kurd autonómiától – melyben egy majdani kurd állam magvát látja –, mint az ördögtől. Ez történelmi ügy, fölösleges különösebben időzni fölötte, de ha kiújul a PKK és a török hadsereg közötti háború, akkor Szíriában soha nem lesz béke, függetlenül Amerikától, Oroszországtól és a többi szövetségestől. Ahogyan mi Erdo?an török elnököt ismerjük.

Az orosz politikát Washingtonban különben őszintétlennek találják. Se szeri, se száma azoknak a jelentéseknek, hogy az oroszok papíron az Iszlám Államot bombázzák, valójában azonban Aszad ellenfeleit. Nem biztos, hogy ez színtiszta hazugság. Igaz, megható volt, ahogyan Putyin az ENSZ közgyűlésének mostani, ünnepi ülésszakán egy „Hitler-ellenes koalíciót” sürgetett az IS-szel szemben – ennek ugyan ki mondhatna ellent? –, de a nagypolitika, az nagypolitika, s van bizonyos meggyőző erő azokban az érvekben is, hogy Moszkvának azért lett ennyire fontos az IS leküzdése, mert annál is kevesebb szó esik Kelet-Ukrajnáról, amely a világpolitika vezető témája volt hónapokon át. A képlet egyszerű: Oroszország a barbár iszlamisták megsemmisítésében döntő részt vállal, amiképp ez a politikája „minden terroristával” szemben, különös tekintettel azokra, akiket Ukrajnában (annak is a nyugati felén) ilyennek minősít.

A belelendült orosz diplomácia Iránnal együtt (!) indítványt tett arra, hogy Szíriában tartsanak szabad választásokat. Ez persze képmutatás. Egy olyan országban, ahonnan hatmillióan menekültek el (erről nekünk is van élményünk), ugyan milyen „szabad és tisztességes”, a népakaratot kifejező választást lehetne tartani? Szíria de facto nem létezik, még ha Damaszkuszban operaelőadásokat rendeznek, konferenciákat tartanak és kiállításokat hoznak is össze. Bassár el-Aszadnak meg esze ágában sincs lemondani. Nem akarnék profán lenni, de ez az ember a maga alavita szektájával (síiták) olyan, mint Mourinho, a Chelsea menedzsere: rúgjanak ki, ha akarnak, de én magamtól lemondani nem fogok. Itt tartunk a bombázások közepette.