Örökmozgó
A Mozgó Világ júniusi száma – ahogy ezt az utóbbi időben már megszokhattuk – tömbösen szerkesztődött. A főáramban három nagy tömb kapott helyet, melyek amúgy körkörösen összefüggenek egymással, ahogy persze az egész lapnak – ahogy egy karakteres közéleti-művészeti folyóirathoz illik is – ugyanaz a tónusa, szemlélete, viszonya a világhoz.
Az egyik tartópillér (szintén visszatérően) az ún. Fapados Szalonban (ez a lap alkotóiból, szimpatizánsaiból álló találkozóhely, ahol mindig egy-egy aktuális politikai-társadalmi problémát vitatnak meg, járnak körül felkért és felkéretlen hozzászólók segítségével) elhangzott vita összefoglalója, melyet ezúttal a Jobbik és a Fidesz viszonyának szenteltek, de persze esik szó a szélsőjobb és az ország, a szélsőjobb és az ellenzék viszonyáról is, az előttünk álló lehetséges forgatókönyvekről. Ezúttal Csepeli György, Juhász Attila, Szabó Miklós és Sz. Bíró Zoltán vitázott e kérdésről, s többek között olyanok szóltak még hozzá, mint Várhegyi Éva vagy Schiffer János. A műfaj, természetéből következően, nem igazán olvasóbarát (inkább hallgatóbarát volna, ha lenne, mondjuk, Mozgó Rádió), de a gondos szerkesztés és az egyre komolyabbá váló társadalmi veszély indokolja a terjedelmet.
A másik tömb szintén egy szerkesztett beszélgetés: Vicsek Ferenc faggatja Surányi Györgyöt és Kuncze Gábort, hogy lehet-e Magyarországra alkalmazni Thomas Pikkety sikerkönyvének (A tőke a 21. században) diagnózisát. (A választ ezúttal nem áruljuk el.) A harmadik elem e nagy összeállításban (mely külön címet – Rossz rendszerek ráncai ) Mihályi Péter kiváló tanulmánya az államosítások lélektanáról. Mihályi, aki régóta foglalkozik korunk sajátos „államkapitalizmusával”, most arra keresi a választ, milyen változásokat okoz az állampolgárokban a folytonos csodavárás, az a hit, hogy a gondoskodó állam majd mindent megold helyettük.
Balogh Károly
