Orbán Viktor győzelme az, hogy hamarosan új brüsszeli ellenségekre mutogathat
Az Európai Tanács távozó elnöke igyekszik a dolgok jó oldalát látni: Donald Tusk arra hívta fel a figyelmet a maratoni csúcstalálkozó után, hogy az előző bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker kiválasztása hónapokig tartott, von der Leyené pedig csak napokat vett igénybe. Még ha extra hosszú napok is voltak ezek.
Egyelőre nem lehet biztosra venni, hogy a kérdés ezzel elintézettnek tekinthető-e, von der Leyen jelölése ugyanis mindenkit meglepett. Talán még a német kancellárt is, akinek ő a legrégebbi minisztere, Angela Merkel 2005-ös kormányra jutása óta tölt be miniszteri pozíciókat. Merkel formálisan nem is szavazhatott róla a tanácsülésen, mert a berlini nagykoalíciós partner, a szociáldemokraták ellenezték a szakmai bírálatok kereszttüzében álló és a közpénzek felhasználása miatt vizsgálat alá vont védelmi minisztérium vezetőjének jelölését.
A kancellárnak újra kell gondolnia a kényes német belpolitikai egyensúlyt, ami egyébként meghatározta eddigi lépéseit is a csúcsjelölt-állítási és a csúcsjelölt-leszedési folyamatban. A kancellár bizonyára mindenkinél inkább átlátja, hogy a saját kormányában megüresedő kulcstárca betöltése milyen taktikai lehetőségeket nyit előtte. Az pedig a hanyatló Merkel ma is létező erejét illusztrálja, hogy az ő szintjén az számít kényelmetlenségnek, amikor az egyik legközelebbi szövetségesét kell Berlinből Brüsszelbe áthelyeznie.
Az elmúlt napok alkudozását azért övezi számos kritika, mert a német és a francia vezetők érdekérvényesítő képessége határozta meg az egész folyamatot.
A liberálisokkal szövetkező Emmanuel Macron egy liberális belga politikust juttatott Tusk utódjaként az Európai Tanács elnöki posztjára, valamint a francia Christine Lagarde-ot, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábbi vezetőjét – miniszteri posztok birtokosát Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy elnöksége idején – javasolta az Európai Központi Bank élére. A háttértárgyalások fontos szereplője, a legerősebb európai baloldali erővé váló spanyol szocialista kormány a külügyi főképviselő pozícióját húzhatja be. Az Európai Parlament legvalószínűbb elnökének szintén egy baloldali politikus ígérkezik, Olaszországból, tehát valószínűleg Salvini ellenzéke könyvelheti el magának ezt a funkciót.
Az osztozkodást látva úgy tűnik, visszatértek a régi idők, amikor kizárólag az állam- és kormányfők állították össze az európai vezető állások névsorát. Pontosan ezt volt hivatva befolyásolni, vagy akár felülírni a 2014-ben kitalált csúcsjelölti rendszer. Öt évvel ezelőtt ez tényleges eredményre vezetett, hiszen az EP-választáson győztes Európai Néppárt (EPP) listavezetője, Juncker került az Európai Bizottság élére. Különösebben nagy titok azonban sosem volt, hogy az állam- és kormányfők ezt a szisztémát nem szeretik, és ha már mégis számolniuk kell vele, igyekeznek a saját taktikázásuk eszközeként használni. Így például, amikor Merkel tavaly Webert ajánlotta az EPP csúcsjelöltjének, éppen tetőztek a kancellár német kereszténydemokratái és a Webert is a soraiban tudó bajor keresztényszocialisták közötti koalíciós viták. Merkel az európai vezetői poszttal igyekezett enyhíteni a hazai feszültséget. Azt, hogy valójában mennyire gondolta komolyan Weber célba juttathatóságát, a kancellár majd egyszer talán megírja a memoárjában.
Az állam- és kormányfők tanácsa az elmúlt napokban valóban félretolta a csúcsjelölti szisztémát, végül még arra sem került sor, hogy ha nem a választáson győztes pártcsalád listavezetője kerül a Bizottság élére, akkor legalább egy másik listavezető körül rendezzék el az egyensúlyt. A francia köztársasági elnök, a német kancellár, és nyilván mások is számítottak arra, hogy az Európai Parlamentben nem lesz mindenki következetes, ha az intézmény szuverenitása és a pártcsaládja érdekei között kell döntenie. Miután Weber a szocialista és liberális ellenálláson elbukott, a parlamenti szuverenitást követelő Néppártnak hirtelen fontosabb lett a csúcsjelölti rendszernél az, hogy EPP-s bizottsági elnököt válasszanak. A hétvégi lázadás Merkel akkori terve, a szocialista csúcsjelölt, Frans Timmermans bizottsági elnökké emelése ellen olyan helyzetet teremtett, amelyben most a kancellár tárhatja szét a kezét: mindenki látta, ő érvényesíteni próbálta a csúcsjelölti logikát, de hát a saját pártcsaládja miatt nem volt rá módja.
Van itt aztán még egy tényező, ami a legkevésbé sem misztikus, ellenkezőleg, a politikacsinálás hétköznapi logikájához tartozik. Listás választási rendszerek esetében előfordul, hogy a választás eredménye nem egyértelmű, nem alakul ki világos többség a parlamentben. A 2019-es európai választás ilyen helyzetet állított elő: az EPP győzött, de csak kevéssel a szocialisták előtt, és a két nagy párt együtt sem birtokol többséget. Ezt egyébként előre jelezte minden kutatás és elemzés, a politikusok is tudták, mire számíthatnak. Ettől kezdve világos volt, hogy a vezetői helyekről szóló játszmába a liberálisokat is be kell vonni, tehát három pártra kell átírni az európai képletet. Hasonló helyzetben a nemzeti választásokat követően is előfordul, hogy a választók az egyezkedés végén olyan kormánykoalícióval találják szembe magukat, amire álmukban sem gondoltak a voksuk leadásakor, illetve olyan vezetői lesznek az országnak, akinek a felbukkanása nem a választói akarathoz, hanem a politikai kompromisszumokhoz köthető. Hogy mást ne említsünk, Olaszország jelenlegi miniszterelnöke nem is indult a választáson, azért kellett a posztra meghívni, mert a nagykoalíciót alkotó pártok egymás vezetőit nem fogadták volna el kormányfőnek.
Miután tehát az európai választás nem hozott egyértelmű eredményt, kitágult az állami vezetők manőverezési tere. A helyzet itt annyival bonyolultabb – elvileg –, hogy az európai pártcsaládok saját érdekekkel is rendelkeznek, de a gyakorlatban sokkal fontosabbnak bizonyult az állam- és kormányfők szerepe, akik valamilyen mértékben azért figyelembe vették a pártcsaládok érdekeit is. Hiszen végül is néppárti lett a bizottsági elnök, szocialista várományosa van a parlamenti elnöki posztnak és liberális politikus fogja szervezni az Európai Tanács munkáját. Csak éppen nem a csúcsjelöltek, akiket vagy bizottsági alelnökséggel vigasztalnak, vagy, mint Weber, maradnak a frakcióvezetői poszton, tehát befolyásos helyen a parlamentben.
Ami a magyar kormányt illeti, egy percig sem volt kétséges, hogy Orbán Viktor hatalmas győzelemként fogja ünnepelni a végeredményt, akármi is az.
És ez most az ő szempontjából körülbelül az akármi kategóriája, mivel von der Leyen múltjában olyan mozzanatokra bukkanhatunk, hogy bírálta a magyar menekültpolitikát, hétgyermekes kereszténydemokrata politikusként 2017-ben megszavazta a melegházasság törvényerőre emelését, többször is nyilatkozott az Egyesült Európai Államok létrehozásáról, valamint bírálta a lengyel kormány tekintélyelvű törekvéseit.
Utóbbiról a lengyel kormányfő nem emlékezett meg ezúttal, azt viszont szóba hozta, hogy von der Leyennel azonos állásponton vannak Oroszország kapcsán – ami meg a magyar-lengyel kapcsolatok neuralgikus pontja. Arról nem szólva, hogy Orbán a Habony-hírügynökségnek adott minapi interjúban még alaposan nekirongyolt Merkelnek, hogy aztán huszonnégy órával később a kancellár legrégebbi minisztere mögé álljon.
A magyar miniszterelnök elsősorban arra büszke, hogy megbuktatta Webert, majd Timmermanst, s mindezt a V4-ek példás együttműködésével érte el.
Hát, jó, akkor vegyük sorra a nagy orbáni sikereket.
Először is, Orbánnak főként az a gondja a csúcsjelölti rendszerrel, hogy 2014-ben a vesztes oldalra állt. Akkor az EPP kongresszusán Orbán ellene szavazott Junckernek – a francia Michel Barnier volt a favoritja –, és emellett kitartott a végsőkig. Öt éve a magyar kormány mellett egyedül a brit miniszterelnök utasította el Juncker megválasztását az állam- és kormányfők körében. Majd aztán Weber tavalyi jelölésekor Orbán sietve felsorakozott a német kancellár választottja mögé. Weber azonban – éppen azért, hogy más pártcsaládok számára megválasztható maradjon – megszavazta a magyar kormányt elítélő Sargentini-jelentést, amúgy az EPP nagy többségével együtt.
Már 2019-et írtunk, amikor kikerültek a magyar utcákra a hírhedt Soros-Juncker-plakátok. Ez ellen Weber az EPP frakcióvezetőjeként tiltakozott, és végül ez a botrány vezetett a Fidesz felfüggesztéséhez a Néppártban. Ezt ismerte el Orbán minapi levelében, amelyben azt írta az EPP elnökének, tudja, hogy nincs befolyása az eseményekre.
Weber a kampány során azt a kijelentést tette, hogy ha csak fideszes szavazatokkal lehet belőle bizottsági elnök, akkor inkább nem lesz az, vagyis nem tesz engedményeket Orbánnak, akit előtte éveken át mindig megvédett Brüsszelben. Ezt Orbánék természetesen magyarellenességként fordították le, és kiálltak Weber mögül. Weber ennek nagyon örült, mert így maradhatott szalonképes azon szocialisták és liberálisokkal szemében, akikről tudta, hogy végső soron velük kell majd egyezkednie a választást követően. Pláne a Strache-botrány után, ami végképp lehetetlenné tette az EPP számára, hogy a Salvini- és Strache-féle populista-nacionalistáknál keressenek partnerséget.
Csakhogy Weber túl későn fordított hátat Orbánnak, és mivel a többi pártcsalád – a csúcsjelölti rendszer dicsérete közepette – szívesen meghekkelte Weber bizottsági elnökségét, a bajor politikus esélytelenné vált a posztra. Nem szólva arról, hogy az EPP azonnal elfogadta von der Leyent, amikor a neve felmerült, nehogy szocialista vezetője legyen a Bizottságnak.
Orbán tehát tényleg hozzájárul Weber bukásához, azzal, hogy túl sokáig állt hozzá túl közel.
Ami Timmermans megbuktatását illeti, a szocialista csúcsjelölt esélyeit előbb még növelte egy olyan tényező, amire senki sem számított: a holland baloldal jól szerepelt az EP-választáson. Holott, Orbán hetekkel korábban lekicsinylően szólt személy szerint Timmermans kapcsán arról, hogy olyan politikusok próbálják fújni a passzátszelet Európában, akik a saját országukban megbuknak. Ugyanakkor igazából nagyjából egy napon át volt ténylegesen az asztalon a szocialista bizottsági elnök verziója, amiért cserében más fontos posztokat megkaptak volna a néppártiak. Timmermanst nem Orbán sorosozása buktatta ki az elnökjelöltek közül, hanem az, hogy az EPP inkább saját párttársat akart a posztra, mint csúcsjelöltet.
Az új felállásban a frankfurti központi bankkal fenntartott bizalmi viszonynak biztosan jót tesz majd, hogy Lagarde volt az IMF vezetője, amikor az Orbán-kormány az egyik legnagyobb pávatáncát járta. Mondván, az addigra egyszer már „kipaterolt” szervezettel mégis kellene megállapodást kötni. 2012 végére kiderült, a magyar kormány csak eljátszani akarta a szándékot.
Végül, a V4-országok kétségkívül részei voltak a Webert és Timmermanst blokkoló erőknek, de ezen kívül nem értek el semmit. Az országcsoport által az Európai Bizottság élére javasolt politikusok közül sem a bolgár Krisztalina Georgieva, sem a szlovák Maroš Šefčovič, sem Barnier nem került végül szóba.
Lejár viszont Tusk mandátuma az Európai Tanács élén, aminek biztosan örül az őt szenvedélyesen gyűlölő Kaczynski-féle kormánypárt Lengyelországban – bár annak talán már kevésbé, hogy Tusk visszatérhet a lengyel belpolitikába. Így viszont egy szál politikus sem lesz top állásban az Unió keleti feléből. Ezt sikerült a nemzeti és a regionális érdekérvényesítés nevében összehozni, a költségvetési tárgyalások küszöbén.
Egyvalami biztos csupán: Orbán abban az értelemben győzött, hogy nagyon hamar új ellenségekre talál majd az Unió új vezetőinek körében.
Soros György hamarosan megtudja, kik az új brüsszeli helytartói – a magyar kormánypropaganda behatóan informálni fogja róla.
