Önként távozott

Lapzárta után érkezett a hír, hogy Mitterlehner a hatvanéves Hans Jörg Schellinget jelöli pénzügyminiszternek. Az alsó-ausztriai gazdasági szakember a Gazdasági Kamara alelnöke, korábban több nagyvállalat felügyelő bizottságának tagja volt.

2011 tavaszán, amikor az egészségügyi okokból visszavonult Josef Pröll helyére az akkori külügyminisztert, Michael Spindeleggert választották, előnynek tűnt visszafogott stílusa, diszkrét konzervativizmusa. Igaz, intő jel is lehetett volna halvány külügyminiszteri ténykedése, ám az ÖVP elnöki posztjáért, mint mindig, akkor is elszántan csatáztak a párt erős és kevésbé erős emberei, s fontos volt mielőbb megtalálni a legkisebb közös nevezőt. Egy olyan személyben találták meg, aki korábban nem sok vizet zavart. Senki nem gondolta, hogy ez később hátránnyá válik, részint a néppárti álláspont koalíción belüli érvényesítése tekintetében, részint a választók kegyeiért folytatott harcban.

A szekér – persze úgy, ahogy – elment volna, ha nyolc hónappal ezelőtt Spindelegger ismét csak a párton belüli személyi csatározások hatására nem teszi meg a végzetes lépést: a 2013-as választások utáni kormányalakításkor átvette a pénzügyi tárcát, amelynek vezetéséhez kevésnek bizonyult rátermettsége.

Kudarcának konkrét oka az adópolitika lett. Nem tudta kellő eréllyel hárítani a szociáldemokraták adócsökkentési törekvéseit és azt a követelésüket, hogy a kieső adóbevételt a leggazdagabbakra (a Néppárt fontos klientúrájára) kivetendő vagyonadóval – esetleg az örökösödési adó újra bevezetésével – pótolják. Ráadásul az örökös „nem”-mel egy olyan bunkerbe kormányozta magát, ahonnan lehetetlennek tűnt kikerülni. A vita reménytelenül húzódik, takaréklángon, pedig a helyzet sürgetné az épeszű megegyezést.

A sokak által várt, ám az időzítést tekintve váratlan lemondást bejelentve Spindelegger kitért a kérdésre, mondván, hogy az államadósság nyolcvanszázalékos rátáját maga sem tartja elfogadhatónak. Annak azonban láthatóan tudatában van, hogy az ő módszere – takarékoskodás, a kiadások visszaszorítása – sok párttársát is idegesítette. Ők inkább látványos, a választóknak tetsző lépéseket látnának. Vagyis – Spindelegger olvasatában – csatlakoztak a szociáldemokraták populizmusához, a tömegek terheinek (szerinte időszerűtlen) csökkentését és a tehetősek sarcolását tartalmazó csomaghoz.

Heinz Fischer államfő tiszteletre méltónak nevezte, ahogyan mérlegkészítéskor belátta, hogy elképzeléseit nem tudja keresztülvinni, s bűnbakkeresés helyett inkább lemondott. Fischer segítő kezet is nyújtott, mondván, hogy a pártelnöki, alkancellári, pénzügyminiszteri posztok hármas terhe így együtt sok, képtelenség kifogástalanul ennyi helyen megfelelni.

Az utód, akinek személyét már a bejelentés estéjére megtalálta a Néppárt vezető testülete, láthatóan maga is így gondolja. Reinhold Mitterlehner, az ÖVP új elnöke és ezzel automatikusan a koalíció alkancellárja, gazdasági és tudományügyi miniszter szinte azonnal bejelentette: ő maga nem lesz pénzügyminiszter. Nem szeretne időt pazarolni a betanulásra, inkább keres – akár a párttól független – alkalmas szakértőt.

Az 59 éves Reinhold Mitterlehner már három és fél évvel ezelőtt is egyike volt a lehetséges jelölteknek. S hogy miért nem ő lett akkor a befutó? Spindelegger kiszámíthatóbbnak tűnt – Mitterlehnernél nem zárhatók ki a meglepetések, márpedig az ilyesmit nem kedvelik a Néppárt nagy öregjei. Mitterlehner például pártjánál sokkal liberálisabb a menekültpolitikában. Annak idején ellenezte a Néppárt és a Haider-féle Szabadságpárt koalícióját, nem kímélte bírálatától Wolfgang Schüssel pártelnök-kancellárt. Szorgalmazta a női kvótát, s már akkor támogatta a banki tranzakciós adót, amikor az még csak az SPÖ javaslata volt. Később bírálta a bevezetett bankadót. S mivel mindez erősen szembement a párt irányelveivel, Mitterlehner évek óta maradt potenciális jelölt, anélkül hogy a posztot megkapja.

Politikai pályafutása – sok más osztrák politikuséhoz hasonlóan – a nagy hatalmú Gazdasági Kamarához kötődik. 2008-ban bekerült a kormányba. Miniszterként a legjobban nem saját párttársai egyikével, hanem a szocdem szociálisügyi miniszterrel, a szakszervezeti hátterű Rudolf Hundstorferrel értik meg egymást – és ez sokak szerint nagy reményekre jogosít a jövendő koalíciós együttműködés tekintetében.

Gyors és egyhangú megválasztása egyebek között a megváltozott helyzetnek is tulajdonítható. Hol vannak már azok az idők, amikor Ausztriában két nagy párt volt, az SPÖ és az ÖVP, sőt egyedüli néppárti kormányzás is megeshetett, s a néppárti szavazatok meghaladták a 40 százalékot is? 2013-ban mindössze 24 százalékot sikerült szerezni, s ez alig pár százalékkal több, mint amennyit a Szabadságpárt kapott.

Ráadásul új pártok is csábítják a néppárti szavazókat: a legígéretesebb a Neos, amely egyből bejutott a parlamentbe, s ifjú politikusai még a gazdasági kompetencia legendáját is ellophatják az ÖVP-től. Újabb nemzedékekre kell tekintettel lenni, a hagyományos konzervatív értékeket ma másképpen mérik. Az ifjú Sebastian Kurz kiemelése előbb vezető diplomataként, majd külügyminiszterként (Spindelegger szinte egyetlen érdeme) kétségkívül ebbe az irányba mutat. Ám a dinamizmushoz nem feltétlenül kell huszonévesnek lenni – vagyis Mitterlehnertől most a hatékonyságot eredményező kreativitást várják el. Akár már a pénzügyminiszter személyének kijelölésében.

Más nagyobb átalakítást első nyilatkozatai szerint nem tervez. Változások így is lesznek. Az augusztus elején elhunyt szociáldemokrata Barbara Prammer helyébe a törvényhozás elnökeként az infrastruktúra-minisztérium éléről Doris Bures lép. A sok százmilliós költségvetéssel működő infrastruktúra-minisztériumot az eddigi egészségügyi miniszter (Alois Stöger) veszi át, a tárca élére szakszervezeti hátterű hölgy politikus kerül.

Ez az augusztus minden volt, csak nem uborkaszezon. Barbara Prammer temetésére a közélet minden fontos személyisége visszatért szabadságáról Bécsbe, pártállástól függetlenül méltatták, és lerótták kegyeletüket. Spindelegger, akit funkciójában sok bírálat ért, sárdobálás nélkül távozott. A lemondás estéjén az osztrák közszolgálati televízióban máris összeült a kerekasztal, s a műsorvezető valamennyi parlamenti párt vezetőjének feltehette a „hogyan tovább?” kérdést. A vita éles volt – mint máskor is. Senki nem várja el, hogy a szélsőjobb és a bal, vagy akár a közép egyetértsen. Csak éppen leültek egymással, és mindenki elmondta, mit gondol. Az osztrákoknak ez persze nem rendkívüli, így van ez mindig, minden helyzetben.