Ó, Julija!
Ritkán esik meg a világtörténelemben, kivált a legújabb korban, hogy egy ország hivatalban levő – egyébként törvényesen megválasztott – elnöke egyszerűen megszökik. Ukrajnában múlt szombatra virradóra megesett. Viktor Janukovics idegei alighanem felmondták a szolgálatot. Azt még elviselte volna, hogy Kijev, a főváros csaknem három hónapja az ellene folyó tömegtüntetések centrumává vált, még azt is, hogy alaposan megmártotta a kezét a vérben, kivívva ezzel a fél világ utálatát, de eljött az a pillanat, amikor „ráérzett”: nincs tovább. Parlamenti többségét elveszítette, a mögötte álló (nagy mértékben oroszokra és orosz ajkúakra támaszkodó) Régiók Pártjából tömegesen távoztak, és három külügyminiszter – a német, a francia és a lengyel – rákényszerítette őt egy olyan alkura, amely afféle „béna kacsává” tette volna az előrehozott elnökválasztásig. Amelyen autoriter, korrupt és hozzá nem értő kormányzása miatt esélye se maradt volna az újraválasztásra. Nem csoda: sikerült országát a tönk szélére sodornia. ACZÉL ENDRE írása.
Mivel is kezdődött? Azzal a pillanattal, amikor – még novemberben – Janukovics kihátrált az Európai Unióval kötendő társulási megállapodásból, s helyette Putyin orosz elnök kegyéért kezdett futni. Nem eredménytelenül. A fizetésképtelenséggel küszködő Ukrajnának Putyin 15 milliárd dollár hitelt és elképesztően olcsó – a korábbinál 33 százalékkal alacsonyabb – földgázárat kínált fel. Ennek előtte Janukovics két éven át hitegette alattvalóit azzal, hogy Ukrajna „Európa része volt, és az is marad”. Ehhez képest látni valóvá lett, hogy inkább Putyin „eurázsiai szövetségét” (pillanatnyilag: Oroszország, Belarusz, Kazahsztán) választja.
Putyin alkuja
Ukrajna középső és nyugati fele fellázadt. Nem azért, mintha Brüsszel vám- és vízumkönnyítéseken kívül bármit is felkínált volna, hanem azért, mert úgy egészében elege lett az egész Janukovics-kurzusból, a mindenen eluralkodó tolvajbirodalomból, melyet a szakirodalom kleptokráciának nevez. Mert mit gondoljon az ember egy olyan országról, ahol Rinat Ahmetov, a leggazdagabb oligarcha, egyszersmind az elnök fő-fő anyagi támogatója nyeri el még 2014 januárjában (!), a tüntetések forró időszakában is az összes állami közbeszerzés harmincegy százalékát, és az elnök édes gyermeke még erre is rátesz a maga valószínűtlennek tetsző ötven százalékával?!
Akárhogyan is, Putyin „kivásárolta” Ukrajnát, és amikor az imént említett három külügyminiszternek csöndben „besegített” ahhoz, hogy Janukovics előjogairól is, voltaképp hatalmáról is lemondjon az ellenzék javára, még azt hitte: a szomszéd, aki nélkül nincs orosz impérium, a zsebében van. Tévedett, de a külügyminiszterek is tévedtek, nem kicsit. Tudniillik huszonnégy óra sem múlt el azután, hogy elnök és ellenzéke látszólag kiegyezett, a fegyverdörgés egyáltalán nem szűnt meg. Csak akkor, amikor Janukovics – látva, hogy mindenki hátat fordít neki, különösen a hadsereg – „meglépett” egy helikopteren, hátrahagyva fantasztikus gazdagsággal berendezett, Kijev környéki rezidenciáját. A szökésnek gyorsan híre ment, és nemhogy a rohamrendőrség, a közintézmények biztonságáról gondoskodó biztonsági szolgálat emberei is varázsütésre felszívódtak. A főváros „őrzését” karszalagos lázadók vették át, az immár magát szabadnak érző parlament, a Verhovna Rada pedig munkához látott.
Ugyanakkor, amikor szombatra virradóra Janukovics megszökött, Kijevbe megérkezett egy másik gép is, fedélzetén a nevezetes Julija Timosenkóval, az ország kétszer volt miniszterelnökével, a „narancsos forradalom” (2004/2005) ikonjával, akit az elnök három éve rabságban tartott, utoljára – nehezen gyógyítható hátbántalmai miatt – egy harkivi kórházban. Timosenkót a parlament szabadította ki, s ő nyomban Kijev nevezetes főterére, a lázadók által még mindig elfoglalt Majdanra vitette magát, ahol gyújtó hatású beszédet mondott az egybegyűlteknek. Megtapsolták, de nem azzal a lelkesedéssel, ami elvárható volt.
Szabad rablás
Tudniillik a kijeviek se felejtenek könnyen. Amikor „a ragyás” Juscsenko és Timosenko a nyilvánvaló választási csalással hatalomra jutott Janukovicsot a maguk narancsos forradalmával megdöntötték, és Juscsenko lett az elnök, Timosenko meg a miniszterelnök, ők ketten nem reformkurzusba kezdtek, hanem egymás kiszorításába. Nem beszélve arról, hogy máig rejtély: vajon a kilencvenes években, amikor szabad volt a rablás, Julija hogyan lett a gázüzletből Ukrajna leggazdagabb asszonya? Ebből a párharcból az asszony került ki győztesen, végül 2010-ben ő lett az ismét induló Janukovics kihívója – de vesztett. Ezúttal nem volt csalás. És mint olyasvalaki, aki nem elégedett meg azzal, hogy gazdag, hanem a politikába is beleártotta magát, éspedig mélyen, ugyanarra a sorsra jutott, mint Hodorkovszkij Oroszországban. Börtönbe. Sok minden egyéb mellett az volt ellene a vád, hogy Ukrajna szempontjából előnytelen szerződést kötött a Gazprommal (2009).
A hármasfogat
Lapzártakor az anarchikus ukrajnai helyzetet az alábbi fő paraméterekben lehet leírni. Az országnak a parlament friss-ropogós elnöke, Olekszandr Turcsinov (Julija Timosenko jobbkeze!) személyében ideiglenes elnöke van – és lesz a május 25-ére kiírt új elnökválasztásig. A parlament Janukovicsot „alkotmányos kötelességei nem teljesítése” címén leváltotta. Leváltotta továbbá a kormány valamennyi kulcsminiszterét, s velük együtt az állambiztonságért felelős tisztségviselőket. (Mire lapunk megjelenik, vélhetően új kormány lesz.) A politikai prímet hárman viszik: a Timosenko-pártbéli Arszenyij Jacenyuk, az Udar-párt vezetője, a bokszvilágbajnok Vitalij Klicsko, valamint a szélsőjobboldali Szvoboda (Szabadság) párt. Mit mondjak, nem egy igazi kínálat... Julija azt mondja, semmilyen posztot nem akar magának, de mondja azt is, hogy „azonnal munkához lát” (a tolószékéből), bármit jelentsen is ez...
Ezenközben Ukrajna keleti és délkeleti régióiban egészen másfajta politizálás folyik. Abban az ívben, amely közel van Oroszországhoz, és ahol az orosz nemzetiségűek és orosz ajkúak a lakosság legalább egyharmadát teszik ki (Harkivtól Donyecken és Dnyipropetrovszkon át a Krím-félszigetig), a gubernátorok önállósították magukat. Ami annyit jelent, hogy nem ismerik el Kijev főhatóságát, akárki gyakorolja is azt. Harkivban ezek a régiók már meg is tartották első kongresszusukat. (Nem mellékes, hogy a parlamentben még mindig a Janukovicstól immár teljesen elhatárolódó oroszpárti Régiók Pártja alkotja a legnagyobb frakciót.)
Elszakadnak?
Ténylegesen fönnáll – nem a politológusi vagy újságírói fantázia terméke! – Kelet- és Délkelet-Ukrajna elszakadásának veszélye az országtól, de legalábbis olyan helyi gazdasági autonómiáé, amely ezeket az amúgy is Oroszországgal üzletelő területeket kéretlenül is Putyin karjaiba tolja. Ukrajna kettészakadása tapintható perspektíva, bár nincs olyan politikai aktor, aki ilyen programmal lépne színre. (A Krím-félsziget, benne Szevasztopollal, az orosz fekete-tengeri flotta támaszpontjával „már holnap” visszatérne Oroszországhoz. Lakói körülbelül olyan mértékben oroszok, mint amennyire Székelyföld két megyéje, Hargita és Kovászna magyar.)
Mire fut ki?
Én úgy látom, hogy ma Kijevben az ukrán nacionalisták fújják a vezérszólamot. Emellett jobb érvet nem tudok felhozni, mint hogy a parlament egyik első dolgának tartotta a 2012-es nyelvtörvény „visszacsinálását”, ami a „visszaukránosítás” jelképes aktusa, és noha az éle az oroszok ellen irányul, a kárpátaljai magyarok is szenvedni fognak tőle. Hiszen mostantól csak ott minősül regionális nyelvnek (közigazgatási használattal) valamely kisebbség nyelve, ahol a beszélők száma eléri az ötven százalékot. Ilyen Kárpátalján csak egy van: Beregszász.
Beláthatatlan, mire fut ki mindez. Mindenesetre a „jobb későn, mint soha” jelszóval működésbe lépett az unió és az IMF gépezete (a háttérben: Amerika), és Putyinhoz képest majdnem a dupláját kínálta fel mentőcsomagként Ukrajnának. Itt csak az a baj, hogy az orosz elnök semmit nem kért cserébe, miközben az IMF olyasmikkel rukkol elő, hogy csökkenteni kell a költségvetés kiadásait, leépíteni a gázártámogatást, és úgynevezett megszorító – roppant népszerűtlen – intézkedések egész sorozatát végrehajtani.
De Putyin nem fogja olcsón adni, ebben egészen bizonyos vagyok. Neki Ukrajna – függetlenül arról, hogy barátját, Janukovicsot az orosz állami tévé immár „leárulózta”, mert nem volt elég kemény a keze – minden pénzt megér.
(Akármilyen hihetetlen is, lapzártakor nem tudni, hol van Janukovics. Egy forrás Moszkvában, egy kolostor rejtekében fedezte fel, de ez abszolúte bizonytalan információ.)
