„Nyugodt vagyok, állítom nyugtalanul”

- A közeljövőben szavazás lesz a Magyar Országgyűlésben az alkotmánytervezetről, amelynek a preambuluma rögzíti a nemzeti sajátosságokat. Valóban korszakalkotó változást jelent hazája számára ez az alkotmánymódosítás?

– Ezeket a dolgokat látja és hallja az ember, majd megpróbálja levonni a következtetéseket a maga számára, ami ma Magyarországon nem igazán egyszerű, mert manapság olyan légkörben élünk, amelyben nincs bizalom. Senki nem bízik senkiben. És ha az ember senkiben sem bízik meg, akkor természetszerűen korlátozza önmagát. Ez a preambulum, és ezt főképpen stilisztikailag gondolom, egyszerűen nevetséges! Felfújt, üres...

- Ezzel érintjük a politikát kiszolgáló költészet területét?

– Egyetlen újságban sem szeretnék megjelenni, amelyben ilyen szövegeket hoznak nyilvánosságra. Azonban ezeknek az önmeghatározásoknak, mint amilyen az, hogy „mi a magyar”, megvannak a maguk természetes indokai. Minden állam, amelynek problémája van az önmeghatározással, megpróbálja azt megkeresni. Azonban az, hogy mitől magyar a magyar, az csak magyar kérdés. Mindig állítottam, hogy hasonlónak semmi értelme sem lenne Franciaországban vagy Angliában.

- Önmagában lehetne legitim ez a kérdés?

– Ha valami gondot jelent, akkor az gond. Ennek ismét nyelvi oka van. Mi egy politikailag korrekt helyzet utáni (post-Political-Correctness-status) állapotban vagyunk, Magyarország azonban, és vele valamennyi kelet- és közép európai állam, beásta magát egy PC előtti nyelvi állapotba. Ennek az alkotmánytervezetnek néhány mondata valóban durva, de talán mégsem annyira, mint amilyennek látszik. Nálunk senki sem érti, hogy miért van annyi tétovaság a sinti és roma elnevezéssel, és miért nem mondunk „cigányt”, amikor egyrészt azok cigányok, másrészt maguk is cigánynak mondják magukat. Vagy mi a baj a négerezéssel? „Én azt látom, hogy ő egy néger, te azt látod, hogy ő egy néger, egy becsületes magyar erre azt mondja: ő néger”. Társadalmilag még nincs feldolgozva, hogy miért jött létre a politikailag korrektség.

- Milyen kihatásokat eredményez az önkorlátozás?

– Ezek adják azt a nyelvi környezetet, amelyben létrejön egy olyan szöveg, mint amilyen a preambulum. A magyar fülek érzéketlenek az ilyen szövegekre, nem tanultuk meg, hogy ez hiba lehet, pedig az. A preambulumot egyébként véleményem szerint nem lehet megvédeni, és egyébként is pontatlan. Össze-vissza keveredik benne a nemzet és az állam fogalma. Egy nézőpontváltozást lehet megfigyelni: a fő jogok nem az alany erősítését szolgálják, hanem magának az alanynak kell valamit teljesítenie. Nem tudom megítélni, hogy vajon akadnak-e néhányan, akik tudják, mennyire radikálisan nem időszerű ez az egész.

- Hogyan cseng az ön fülében a konzervatívok által használt nyelvezet?

– Amit hallok az nem régies, hanem öreg és poros. Ennek semmi köze nincs a hagyományokhoz, csupán egy bohózat. Ebben a bohózatban talán még a kastélyaimat is visszakapom! Nem értem, ezek az emberek 40-50 évesek, és még az ükapám sem beszélne így! „Egyedül állunk az európai zivatarban, és Európa hálátlan”. Ezek a szokásos áldozati mítoszt szolgálják. Nem tehetnénk meg, hogy Brüsszel diktátumáról beszéljünk, amikor mi adjuk az EU soros elnökségét.

- Mik az okok?

– Minden, ami nálunk az elmúlt húsz évben történt nagyon gyorsan, túlságosan is gyorsan ment végbe. Túl gyors a történelem. Nem élvezzük a demokráciát. Mi nem küzdöttünk meg a szabadságért, az egyszerűen az ölünkbe hullott. És aztán néhány év elteltével már is az EU tagjai lettünk, és leadtunk hatásköröket. Ez egyáltalán nem egyszerű. Időnként elborzasztó, ahogyan Nyugaton a magyarországi politikai változásokról írnak. Nem felel meg a valóságnak, ha azt mondják, hogy „Führer-állam”. Ami itt alakul az egy nagyon autoriter képződmény, de ezek a hasonlatok egyszerűen hamisak. Stilisztikailag megítélve sok dolog a Kádár-korszakból származik. Így az öncenzúra is, amitől csak hányni lehet. Eddig még semmi sem történt az új, szigorított médiatörvény alapján. Csupán annak a lehetősége adott, hogy bármikor be lehetne avatkozni. Nem kell félni, az nem fordulhatna elő, hogy húszévnyi szabadság után egy kormánytisztviselő mondja meg, hogy ki ír tisztességesen! A minisztériumból senki sem nyugtalaníthatna engem! Tehát nyugodt vagyok! – állítom nagyon nyugtalanul.

- Nincs még elegendő tapasztalata Magyarországnak a cenzúrával és az öncenzúrával?

– Az öncenzúrának csak vesztesei vannak. Az öncenzúra látszólag egy nemes lovaghoz hasonlít, akivel meg lehet küzdeni, és ha eléggé tehetséges és becsületes az ember, akkor még le is lehet győzni. De ez nem így van. Az öncenzúra olyan, mint az olvadó hó, amely a tarkónál beszivárog a testedhez. 1956 olyan volt, mint amikor egy nedves kutya lerázza magáról a vizet. Lerázta magáról a rendszert, de később már nem tudta az ember, hogy hol ér véget a kutya és hol kezdődik a víz. Néhány jelenség egyértelműen 1949-re emlékeztet, pl. olyan kifejezéseket, mint államellenség vagy áruló, amely szó szerint „belső vagy külső ellenséget” jelent, nagyon is jól ismerik az emberek. Az említett jelenségek rendszert alkotnak, amelynek a szellemét kártékonynak tartom. Ellenfél helyett ellenség, igazságosság helyett bosszú. Ahogyan azt valaki, aki nem régen még az Orbán-kormány támogatója volt, megfogalmazta: demokratikus körülmények között egyre kevesebb szabadság! Az új alkotmány szelleme ebbe az irányba mutat. Egy történelmi mondatot említenék, amelyet már gyakran mondtak: soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténik. Természetesen, aki ilyen mondatot mond, az maga is nevetséges.

Fordította: dr. Gonda László