Nyaralás rakétákkal

– Készüljetek fel, nagyon hangosak a szirénák itt, nehogy a gyerekek megijedjenek – oszlatja el egy csapásra a tűzszünettel kapcsolatos illúzióinkat férjem bátyja, miközben szélesre tárja a kocsi ajtaját a repülőtéren.

Két gyerek bekötve a kölcsönkapott ülésekben, bőröndök a csomagtartóban. Izgatott csendben fogynak a kilométerek a mosavig, ahol a férjem felnőtt. Tizenhat éve jártam itt először: talán az egyetlen változás azóta, hogy ma már méretes vaskapu választja el a települést a külvilágtól – és a pár száz méterre épülő új várostól. Amúgy minden a régi: a göröngyösre kopott betonút, a poros, használaton kívüli könyvtár, az egykori közért és a kerítések résein kibújó virágok illata. Meg az augusztusi fullasztó hőség.

Mégis minden más. Háború van.

– Ha legközelebb légiriadó lesz Tel-Aviv környékén, hozzál fényképezőgépet, lefotózhatod a rakéták robbanását. Innen tiszta időben ellátni odáig – igyekszik kedélyes hangot megütni a mosav legmagasabb pontján lakó szomszéd. Aztán komolyra vált: – Amikor megszólal a sziréna, lebénít a félelem. Hallod a fejed felett a robbanást. Ha útközben ér a riadó, le kell feküdnöd a földre, érzed, ahogy az út megremeg a becsapódáskor.
A mosavban sokan azt sem tudták, merre menjenek. Nincs mindenhol védett helyiség, ahová bemenekülhetnének a rakéták elől.

Dvora, az anyósom azt mondja, az ő házuk régen épült, akkor még adtak arra, hogy legyen legalább egy betonból épült ablaktalan helyiség.

– Ha légiriadó lesz, hozzátok az előszobába a gyerekeket, elüldögélünk velük, s kitaláljuk együtt, mit mondjunk Jonatánnak, a nagyobbiknak. Bombabiztos a helyiség! Az Öböl-háborút is itt vészeltük át – nyugtat meg.
A híradóban – a CNN-en és más nagyobb csatornákon – valóságshow az erőszak, élőben feszül egymásnak a Hamász és Izrael, filmszerűen peregnek a háború képei.

Augusztus végén az ország iskolakezdésre készül. A Gázához közeli települések óvodái és iskolái közül többet rakétatalálat ért. Néhány oktatási intézményben nincs is óvóhely. Mi lesz, ha eljön az ősz?

A gyerekek mindennapjait átrendezi a félelem.

Barátaink Franciaországból térnek haza. Mesélik: hatéves kislányuk megérkezésük után kétségbeesetten kereste az ablaktalan, betonból épült helyiséget – a Loire mentén, a francia nyaralóban. „De hát itt nincs is ilyen, mi lesz, ha megszólalnak a szirénák?” – kiabálta a gyerek.

Most épp tűzszünet van. Telefonon beszélek apámmal: „Holnap, ha nem lőnek, elvisszük a gyerekeket a tengerpartra...” Megakadok, mert eszembe jut, különösen hangozhat ez a mondat Budapesten.

Egy nap régi gimnáziumi barátnőmmel és féléves kisfiával találkozunk Tel-Avivban. A helyszínt a barátnőm javasolja, mondván, ott gyorsan eljuthatunk az óvóhelyre a kicsikkel. Lego-kiállításra is visszük a gyerekeket. A színes kockák és játékok árnyékában az A4-es lapra nyomott felirat: „Légiriadó esetén a földön fekve, fejre tett kézzel várjon tíz percig, míg elmúlik a veszély.”

A szafariparkban inkább már nevetünk: „Még légiriadó esetén se fusson ki senki az autójából az oroszlánok és a vízilovak közé!” Akkor hát mit tegyünk? „Hajtson tovább a parkolóig!” – folytatódik az iránymutatás.

A déli településeken nincs ennyi idő a menekülésre.

– Miután a sziréna megszólal, hét másodpercünk van, hogy biztonságos helyre rohanjunk – beszél a Gáza menti települések mindennapjairól Róna Aser. Családjával sok éve él a Gáza városától négy kilométerre fekvő Szaad kibucban. – Riadó idején a hangosbemondó ordítani kezd: vörös kód! Négyszer ismétli el, de valójában a második után már be is csapódik a lövedék. Ennyi idő alatt bunkerbe szaladni öt gyerekkel és állapotos feleséggel – lehetetlen.

Pedig az évek során az óvóhelyre menekülés szinte napi rutinná lett errefelé. Ugyanis miután 2005-ben Izrael kivonult Gázából, és egy évvel később az első és mindeddig utolsó szavazáskor megválasztották a Hamászt, a terrorszervezet előbb a saját politikai ellenfeleit, a Fatah tagjait végezte ki, majd Izrael megsemmisítését tűzte ki célul.

– Eleinte sufnirakétákkal kínáltak minket. Most már iráni importfegyverekkel lőnek – beszél Aser az elmúlt évekről.
Ha eldurvul a helyzet, az izraeli hadsereg válaszol.

– Ha az ember ablaka alá felállítanak pár ütegnyi ágyút, mennünk kell onnan. Két hónap alatt majdnem tíz helyszínen laktunk, rokonoknál, ismerősöknél és különféle szervezetek felajánlásaként ifjúsági falvakban és kibucokban.
Hallgatom Asert, és nem tudom, mit mondjak neki.

A tűzszünet hamar lejár, éjfélkor hivatalosan is újraindul a békétlenség. A Hamász előre figyelmeztetett: ott folytatják, ahol abbahagyták.

Néhány nappal később férjem születésnapját ünnepeljük, Tel-Avivba utazunk. Testvérei negyedórával előttünk indulnak. Útközben ér minket a sziréna. Vagyis nem minket, őket, mi csak távolról halljuk. Jól időzítettük a késést.

Már Tel-Avivban, az étteremben mesélik: félreálltak az út szélére, sógornőm másfél éves fiával a karjában kipattant az autóból. Férje egy fa alatt állt volna meg, de a feleség azt nem érezte biztonságosnak. A közeli árkádokig futottak végül. Tel-Avivban másfél perc alatt kell menedéket találni, bár a rádióban szakértők naponta sulykolják: senki se használja ki a teljes, rendelkezésre álló időt.

– Azt álmodtam, megszólaltak a szirénák – meséli férjem családi körben –, a két gyerekkel menekültünk, de nem volt óvóhely. Egyik épületből a másikba rohantunk, sehol sem voltunk biztonságban. Aztán felébredtem. Összeállt a kép: az én rémálmom a gázaiakról szólt. Nekik tényleg nincs hová menniük.
Újabb vita: ki tehet arról, hogy a Gázai övezetet terrorszervezet irányítja? Nincsenek egyértelmű válaszok még.

Már-már váratlanul, egyszerre ér véget az egész. Tűzszünet, határozatlan időre. A rádióban nem szakítja meg többé a dalokat és beszélgetéseket a monoton női hang, amely a riadók helyszíneit sorolja – előző nap még ötpercenként. Maradnak a romok: Izrael súlyos gazdasági válsága a háború után, és Gáza, amelyet húsz évig is eltarthat majd újraépíteni.

Ha addig nincs újabb harc.