Nixon bukása
Mamájának német családját Milhausennek hívták – innen a sajátos másik keresztnév, a Milhous. A kaliforniai kiskereskedő fia remekül memorizált latin verseket és Shakespeare-t. Eszével, erőszakosságával sokra vitte – és óriásit bukott: Richard M. Nixon az első elnök az államok történetében, aki lemondásra kényszerült. Ugyanis súlyosan megsértette a törvényt, és ráadásul ezt sokáig próbálta elhazudni. A negyven éve kirobbant Watergate-ügyet HELTAI ANDRÁS idézi fel.
Nixon kommunistafaló republikánusként kezdte, majd a vietnami háború kényszerű lezárójaként, a Kína és a Szovjetunió felé való nyitás bajnokaként folytatta. Nyolc évig volt Eisenhower alelnöke, majd ’68-ban ő költözhetett be a Fehér Házba. Amikor 1972-ben nagy többséggel újraválasztották, jó esélye volt arra, hogy külpolitikai sikerei után jelentős hazai reformok is őrizzék majd nevét. Ám sajátos indulatai elvadították és elvakították. Tán azért is gyűlölte az ellenlábas demokratákat, mert 1960-ban csak igen kevés szavazaton múlt, hogy John Kennedy, nem pedig ő lett az elnök? Jellemét pszichiáterek is elemezték, hiszen már korábban is alkalmazott – vagy legalábbis tervezett – gátlástalan, bűnös módszereket. S kiderült: nem a munkatársaitól, tőle magától származott az ötlet, hogy felbérelt embereik törjenek be a demokraták washingtoni irodájába, a Watergate nevű épületbe.
A betörők lebuktak, bíróság elé kerültek, ahol próbálták menteni a menthetőt. Már csak azért is, mert Nixonék nagy pénzeket ígértek nekik, ha hallgatnak, illetve megbízóikat eltitkolva vállalják a felelősséget. Ez sem sikerült. Augusztus 1-jén megjelent a The Washington Post két ifjú riportere, Bob Woodward és Carl Bernstein első cikke, s ebben megírták: Nixon választási kasszájából utaltak pénzt a Watergate betörőinek. Majd sorra jöttek a lapban további leleplezések: nem elég, hogy tervezték-szervezték a betörést, de arról is zaftos beszámolók jelentek meg, hogyan tesznek meg Nixonék mindent, hogy elleplezzék a történteket.
Mély Torok
Az elnök és emberei elképedve olvashatták a cikkeket, amelyekben minden stimmelt. De ki lehetett az „áruló”?
A Postnál „Deep Throat”, azaz „Mély Torok” volt a fedőneve a rejtélyes forrásnak, akivel többnyire föld alatti parkolókban találkoztak a riporterek. Kilétére csak 2005-ben derült fény: W. Mark Felt, a mindentudó FBI második embere volt, aki ezen a sajátos módon szerzett érvényt a törvénynek, amelyre felesküdött.
Ám addig még hosszú és drámai volt az út. A Watergate-ügy vádlottai között volt, aki a fehér házi ígéretek ellenére „kipakolt”. Kilenc hónappal a betörés után Nixon bejelentette: maga indít vizsgálatot. Elfogadta ugyan három érintett közeli munkatársa és az igazságügyi miniszter lemondását, ám váltig hazudott: fogalma sem volt arról, hogy az emberei mit csináltak, és leplezni sem próbálta az ügyeiket – állította.
A vérszagra természetesen támadásba lendült az ellenzék. A szenátus a demokrata párti Sam Nunn vezényletével különbizottságot alakított „az elnök kampánytevékenységeinek kivizsgálására”. S ott már volt hiteles koronatanú: John Dean, Nixon jogtanácsosa vallott. Az államügyészek, akikkel vádalkut kötött, tőle tudták meg, hogy a Watergate-ügy csupán a jéghegy csúcsa volt a nixoni gárda törvénysértéseinek sorában. S ami ennél is fontosabb: kiderült, hogy az elnök (vesztére) minden fehér házi beszélgetést titokban hangszalagra rögzíttetett.
A különbizottság, nemkülönben Archibald Cox harvardi professzor, az ügy különleges államügyésze e perdöntő hangszalagok kiadását kérte az elnöktől, aki nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozva nemet mondott. De amikor már a bíróság szólította fel erre, alkut ajánlott: átadja a felvételek tartalmát írásban – utána azonban nem kérhetnek tőle semmit. Cox visszautasította a gyanús ajánlatot, mire az elnök az igazságügyi miniszterrel kirúgatta az államügyészt. A világraszóló botrányt kísérő felháborodásra Nixon végül 1973 végén átadott az igényelt kilenc hangszalagból hetet, közülük egyet úgy, hogy a tartalmából bizonyíthatóan töröltek.
1974 elejére az elnöki stáb egy sor vezető tagja ellen emeltek már vádat, mind többen vallottak is. Májusban a képviselőház elindította az eljárást az elnök hivatalából való elmozdítására, júliusban pedig immár a Legfelsőbb Bíróság is kötelezte Nixont valamennyi hangszalag átadására. Mi-után azokból egyértelműen kitűnt személyes felelőssége, augusztus 8-án, két évvel az első leleplező cikk megjelenése után – hogy leváltását megelőzze – lemondott. Embereit a következő évben hosszabb-rövidebb börtönbüntetésekre ítélték, ám a fő felelős megúszta. A helyébe lépő alelnöke, Gerald Ford döntésének értelmében „Richard Nixon teljes és feltétlen kegyelmet kap minden, az Egyesült Államok elleni bűncselekményért, amelyet 1969. január 20. (a beiktatása) és 1974. augusztus 9. között elkövetett vagy elkövethetett”.
Kompromittálni
Pedig voltak a rovásán (mint az ominózus magnófelvételekből kiderült) súlyos bűncselekmények korábban is. Jóval a Watergate-ügy előtt szerveztek már a CIA és az FBI volt embereiből titkos csoportot, hogy betörésekkel és lopásokkal is harcoljanak politikai ellenfeleikkel. Nixon gyűlölte a vietnami háború ellen tiltakozókat, s tönkre akarta tenni Daniel Ellsberget, aki volt munkahelyének, a Pentagonnak a titkait kiszivárogtatva segítette őket. Az elnök ismételten tanácskozott nagy hírű külügyminiszterével, Henry Kissingerrel arról, hogy be kéne törni a neves kutatóintézet, a Brookings központjába, megszerzendő a demokrata elődjét, Lyndon Johnsont kompromittáló iratokat.
Az 1972-es kampányban emberei lefizették Edmund Muskie, az egyik lehetséges demokrata elnökjelölt sofőrjét, aki mindenről informálta őket. Majd hamisított leveleket küldtek szét Muskie levélpapírján, mire ő – a méltatlan módszertől lesújtva – sírva távozott a kampányból. Szívósan nyomoztak Edward Kennedy nő- és adóügyei után is, de ő megúszta.
Az emberek java?
Nixon egyébként nemcsak a demokratákat gyűlölte, hanem úgy általában a liberálisokat, a zsidókat, a keleti parti értelmiséget. (Kissingert és kormányapparátusának más zsidó tagjait leszámítva – akiket viszont nem zavart főnökük közismert alapállása.)
Nixon azért párttársának kegyelmével sem úszta meg egészen. Ügyvédként már nem dolgozhatott, így nem jött a pénz. Helyette erkölcsi pofonok: amikor például luxuslakást vett volna a New York-i Park Avenue-n, a többi tulajdonos nemkívánatosnak minősítette a kétes múltú vevőjelöltet. Aki a húsz évben, amelyet a botrány után még élt, soha nem ismerte el bűnösségét, s mindvégig tagadta a bizonyított tényeket. Emlékirataiban „sajnálatosnak” nevezte, ami történt – de nem elegendőnek ahhoz, hogy leváltsák.
Amikor megkérdezték a köztiszteletben álló agg szenátort, Sam Ervint, mi vezethetett a Watergate-ügyhöz, így válaszolt: „Az elnök és emberei nagyon akarták a politikai hatalmat, nem törődtek sem etikai megfontolásokkal, sem a törvényekkel. Sem pedig az arisztotelészi tanítással, miszerint a politikának az emberek javát kell szolgálnia...”
Egyébként Nixon után átláthatóbbá tették a kampányfinanszírozást és az államapparátus működését, azóta van különleges, az igazságügyi minisztertől független államügyész. A liberális reformoknak a 2001-es merénylet után egy másik republikánus, az idősebb Bush elnök vetett véget: a belbiztonsági törvény vitathatóan széles hatáskört ad a kormánynak, az állam biztonságán őrködőknek. De a Watergate-ügy emléke ma is gátat jelent. S világraszóló tanulságot: hatalomittas, a törvényen átlépő politikusok gyalázatban megbuknak. Előbb vagy utóbb.
