Nem semmi!
Maros András remek tréfát űzött a felszínes olvasókkal. Teniszmemoár – ezt írta új könyvének alcíméül, s mindenféle más kópéságokkal (a címlap üres teniszütővédőjével, a hátlapon Taróczy Balázs ajánlásával, a fejezetcímekbe emelt egykori teniszcsillagokkal stb.) igyekezett ráerősíteni, hogy itt egy csaknem hagyományos sportolói emlékirattal van dolgunk – és a csaknem itt csupán azt jelenti, hogy a szerző nem egy Agassi. (Bár szeretett volna az lenni.) Mint látom, sokan felültek ennek a tréfának, volt könyvesbolt, ahol a szabadidőpolcra került a mű, a főzési tanácsok meg a kártyajátékok közé, s volt kritika, amely megrótta mintegy a neves kiadót, hogy effélék megjelentetésére vállalkozik – de, hogy a mérleg másik serpenyőjébe is kerüljön valami, úgy hírlik, a Magyar Tenisz Szövetség komoly kontingenst rendelt a munkából.
Holott ez a mű igazi, remek szépirodalmi alkotás. Nevelődési regény, ha mindenáron műfaji választ keresünk. Vagy fejlődési novellafüzér, lehet választani. Mozaikokból gondosan felépített történet a nyolcvanas évek végéről. Egy magányos, helyét kereső fiú felnőtté válásának és egy helyét kereső ország infantilizálódásának története.
A tenisz itt csak jelkép, metafora. Persze, gondosan választott jelkép. Hiszen a sport (az irodalomban legalábbis) régóta a teljesítmény és a közösségi összetartozás szimbóluma. Ahogy ebben a műben is. És ebből a szempontból mindegy, vagy legalábbis másodlagos, hogy a szerző valóban jeles teniszjátékos volt ifjúkorában: nem a tenyeresek, hanem a tenyeresek fonák ábrázolása teszi irodalommá ezt a művet, ha szabad ezt a szójátékot megengednem magamnak. És miért ne szabadna? A könyv is tele van apró játékokkal, már a cím is az, a reménytelen, de még menthető állapot számszaki érzékeltetése egyfelől, a szerző életkora és (általa vélt) teljesítménye közötti feszültség másfelől, és még annyi más. És ugyanígy, végig többrétegű, hol könnyeden játékos, hol fanyar, hol ironikus, hol kacagtató (a himnuszok! a bécsi út!, a montanai autózás!), hol dermesztő, hol szívszorító ez a könyv, egy hosszan elhúzódó kamaszkor keserédes krónikája.
Maros András egészen új hangot, egészen új világlátást hozott a magyar irodalomba. Nekem mindig az jut eszembe művei olvastán, hogy Kafkát elegyíti Ilffel és Petrovval – magányos, csetlő-botló hősei elviselhetetlennek tartják a világot, és a szerző egy szenvtelen rovargyűjtő akkurátusságával ábrázolja őket. Sírunk és nevetünk megállíthatatlanul.
Jolsvai András
