Nem egy ország: kettő
Noha holttestek is hevernek az utcán, Molotov-koktéllal megdobott rendőrök lángolnak égő fáklyaként Kijevben, Ukrajnában nincs polgárháború. A tüntetők középületeket foglalnak el a fővárosban és attól általában nyugatra – akkor sincs. Ukrajna nem Szíria, habár a központi hatalom módszerei és az ellenzék széttagoltsága sokakban ezt a közel-keleti országot idézik. Pikáns, hogy mindkét esetben jelen van az „orosz kártya”. A kérdés most, lapzártakor az, hogy az ország egyben marad-e. Mert ha nagyon úgy akarjuk, már most sincs egyben. ACZÉL ENDRE írása.
A magyar olvasó – tapasztalatom szerint – nincs egészen tisztában azzal, hogy mindaz, ami „amott” zajlik – a közvetlen szomszédságunkban zajlik. Legfeljebb azt tudja, hogy a bámulatos magyar „nikotinellenességben” jelentős szerepet visznek azok az ukrán–magyar cégek, amelyek olcsó cigit csempésznek át a határon több tízmilliárd forintos értékben. Megfosztva ugyanennyi pénztől a magyar kincstárat. (De hát mit tegyünk, ha a szegény alföldi ember képtelen kifizetni kedvenc füstölnivalójának új jövedéki és forgalmi adókkal terhelt árát? Pláne, ha munkája sincs, legfeljebb közmunkája.)
Holott a küzdelem valódi tétje látszólag az: „Ide vagy oda?” Legalább fél Ukrajna jól érezné magát a „megbonthatatlan” orosz szövetségben, viszont a másik fele uniós akarna lenni. Amikor – tavaly ősszel – utoljára írtam erről a témáról, már megpendítettem, hogy Ukrajna minden pénzt megér Putyinnak, mert ő is olvasta Zbigniew Brzezinskinek, több amerikai elnök politikai főtanácsadójának aranyköpését, miszerint Oroszország Ukrajnával birodalom – nélküle viszont nem az. Szó, mi szó, Putyin „eurázsiai szövetsége” – alternatív uniója, benne olyan jelentéktelen szereplőkkel, mint mondjuk Örményország és Moldova – Ukrajna nélkül fabatkát sem ér.
Azóta Putyin „kivásárolta” Ukrajnát. Beígért egy hihetetlen összegű, 15 milliárd eurós segélycsomagot, és 33 százalékkal csökkentette az ukránoknak szállított gáz árát. Lévén a gázár a viszály almája a két ország között, s lévén Ukrajna fizetésképtelen. (A 15 milliárd első részletét már folyósították...) Ez a moszkvai húzás, amelyet formailag megelőzött Ukrajna kitáncolása az uniós társulási megállapodásból, annyira átlátszó volt, hogy az ukránok java része joggal érezte úgy: Janukovics elnök átverte őket. Éveken át hitegette a népét azzal, hogy „feljő” az uniós csatlakozás napja, s aztán hétfőről keddre leparancsolta ezt a napot az égboltról. „Volt az a pénz.”
A pénz egy olyan szál, amelyet tovább gombolyíthatunk. Viktor Janukovics elnököt és környezetét csak úgy szokás emlegetni, mint a Családot.(Emlékeztet ez valakit is valamire?) Az elnöki família, élén Janukovics juniorral, tényleg pofátlanul nyomul a piacon. Ez legfeljebb azért nem feltűnő, mert az ukrán üzleti élet, ha lehet, még oligarchikusabb, mint az orosz, s nemes egyszerűséggel kiérdemelte a „kleptokrácia” (tolvajbirodalom) nevet. Az országot kézben tartó oligarchák (Firtas, Porosenko, Ahmetov, Szurkisz) egyelőre nem tették szóvá a Janukovics-klán térnyerését („belefér”), mert az ő üzleti érdekeiket nem sértette. Ami azonban ma az utcákon történik, az igen. Sokat mond, hogy Ahmetov – egyébként a legjobb futballcsapat, a Sahtar Donyeck tulajdonosa, amiképp Szurkisz a kijevi Dinamóé –, aki az elnök fő-főfinanszírozójaként (is) ismert, a kijevi lángok láttán kiállt az erőszakmentesség mellett, és kiegyezést sürgetett Janukovics, valamint (a bebörtönzött Julia Timosenko volt miniszterelnök pártjának jelenlegi vezetője) Arszenyuk, továbbá a világbajnok bokszolóból lett botcsinálta politikus, Klicsko között.
És mi történt? Kitalálhatják. A keménykezű elnök, aki pár nappal korábban – Putyint lekottázva – egy csomó törvényt elfogadtatott az ellenzéki megmozdulások, sőt sajtómegnyilvánulások kriminalizálásáról, tárgyalóasztalhoz ült Arszenyukkal és Klicskóval, s mindkettőnek (megint az orosz kotta, a „kivásárlás”) magas kormányzati pozíciókat kínált fel. Arszenyuknak, a Szülőhaza párt vezetőjének történetesen miniszterelnöki posztot! A bokszolónak meg egy helyettesit... Az érintettek az ajánlatot nem utasították vissza, hanem azzal álltak fel az asztaltól, hogy „nem fogadják el”. Hm. Nyilvánvaló, hogy az elnök betojt. De nem attól, hogy elveszíti politikai hátországát – ez az ország középső, keleti és délkeleti fele, különösen a Krím félsziget, tehát az oroszok és az orosz ajkúak –, hanem attól, hogy az oligarchák nem óhajtják az egész országot, amelynek minden szegletében üzleteik vannak, destabilizált állapotban látni.
Ez több mint érthető. De semmit sem változtat azon, hogy történelmi és szocializációs okok folytán – nem tegnap óta – valójában két Ukrajna létezik. Erős leegyszerűsítéssel szólva a nyugati fél mindig is a lengyelek, aztán a Habsburgok, a Monarchia fennhatósága alatt élt (vö. Galícia, Lemberg székhellyel), és voltaképp csak akkor tagozódott be az orosz (szovjet) birodalomba, amikor Sztálin és Hitler felosztotta egymás között Lengyelországot. Az ukrán nacionalizmus különösen érdekes vonása, hogy egyszerre orosz-, lengyel-, német- és (olykor – lásd Kárpát-Ukrajnát) magyarellenes. Az „ukrán Szálasi”, Sztyepan Bandera légiósai annyit irtottak ki ezekből az ellenséges fajokból, amennyit csak tudtak, különös tekintettel az oroszokra és a lengyelekre.
Ehhez képest a doni kozákok vezére, Bogdan Hmelnyickij (egyébként a svéd király és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szövetségese a harmincéves háborúban!) a XVII. század közepén örök időkre elkötelezte magát az orosz birodalom mellett, de nem mint alattvaló, hanem mint európai politikai tényező. Ha ő nincs, Ukrajna sincs, szokás mondani manapság.
Egy másik hetilapban van egy alkalmi rovatom, amely déja` vu névre hallgat. Ott szoktam megírni, hogy nincsen új a nap alatt. Szokás azzal érvelni, hogy Sztálin Ukrajna kiéheztetésével („golodomor”) idegenítette el az ukránokat – örökre – az oroszoktól. Ez nem igaz. A Szovjetunió nagyon sok vezetője – Brezsnyevvel az élen – az ukrán iparvidékről származott, és élete végéig ukrán akcentussal beszélt. Az ukrajnai származás soha nem volt hátrány a szovjet hierarchiában, se a politikaiban, se a katonaiban. Az isten se tudta, hogy az illető orosz-e, avagy orosz ajkú ukrán, mert mindkettőből volt sok millió. Sok millió ukrán még az „anyanyelvén” se beszélt, mint mondjuk a csak angolul tudó írek, akiknek illett volna „gaelicül” beszélni, de pár évtizede még egy szót se tudtak kinyögni.
Ezért átkozottul nehéz egységes államról, egységes nyelvről, egységes kultúráról beszélni Ukrajnában. Én úgy gondolom, hogy az államnak a jövőben föderatív alapon kellene berendezkednie. Reménytelen a más kultúrájú, más vallású, más történelmet megélt Nyugat kibékítése a Kelettel. De van idegen minta. Az a szövetségi rendszer, amelyben az Egyesült Államok él. Egy ponton csak azt kell majd eldönteni, ki mennyivel járul hozzá az államháztartás kiadásaihoz, és mennyit szív le onnan. Egyebekben pedig a lvovi (lvivi, lembergi) önkormányzatok vagy régiók éppúgy élhetik a maguk ukrán életét s művelhetik a maguk ukrán kultúráját, amiképp a donyeckiek, zaporozsjeiek a saját oroszukét. („Kozákok, előre!”)
Kéretik nem figyelni azokra a futballhuligánokra, akik szándékosan provokálják a hatóságokat és a rendészeti szerveket, mert a történet, akárhogyan alakul is, nem róluk szól. Igaz, ők követik el a legocsmányabb tetteket (sísapkában, álarcban, sisakban), versenyben a készenléti rendőrséggel („arany sasok” – nem vicc!), de olykor elgondolkodom azon, vajon milyen a viszony a hatalom és az ultrák között. (Idehaza is.) Miért van az, hogy a tulajdonos nem képes féken tartani a szélsőjobbot? Talán nem akarja? Ukrajnában erre nehéz választ találni. Tudniillik a Dinamo tulajdonosa (Szurkisz) zsidó, a Sahtaré (Ahmetov) meg moszlim. Érdekes, nem?
