Nehéz szülés
Hónapokkal, de még hetekkel ezelőtt sem tudtunk más politikust elképzelni az Európai Unió újonnan létrehozandó elnöki tisztében, mint Tony Blair volt brit miniszterelnököt. Sosem csinált titkot abból, hogy vágyik erre a pozícióra. Önreklámjának és a mögötte tevékenykedő brit propagandagépezet „áriáinak” központi eleme volt, hogy nála centristább, felvilágosultabb és karakteresebb figurával Európa pillanatnyilag nem rendelkezik. Utóda, Gordon Brown óriási erővel lobbizott mellette, Sarkozy, a jobboldali francia elnök, a régi barát jóváhagyólag mosolygott rá, az európai szocialisták támogatását eleve bezsebeltnek vélte. Az EU múlt heti brüsszeli csúcsértekezletén azonban mintha elfogyott volna körülötte a levegő. ACZÉL ENDRE írása.
Noha az Európai Tanács a Klaus cseh elnök okozta késlekedés miatt a legjobb esetben is csak a jövő héten tárgyalhat formálisan a lisszaboni szerződés által előírt két „csúcsposzt”, az elnöki és a külügyi főmegbízotti betöltéséről, a Brüsszelben elhangzott nyilatkozatok, továbbá a kiszivárgott hírek nem azt erősítették meg, hogy milyen magas fokú a rokonszenv Tony Blair iránt, hanem éppen azt, hogy milyen alacsony. A múlt hét végén a londoni Economist éppúgy kész tényként kezelte Blair jelöltségének végét, mint a hamburgi Der Spiegel.
Legkevésbé a három választáson is győztes volt brit kormányfő gondolt arra, hogy az a „család” hátrál ki mögüle elsőként, amelyet a magáénak érzett: az európai szocialistáké. Az ügy ennél komplikáltabb, de – mint kiderült – az európai baloldal nem felejti el Blairnek azt a nem egyszerűen szövetségesi, hanem már-már szolgai viszonyt, amely őt és a neokonzervatív George W. Bush amerikai elnököt hosszú éveken át egybekötötte. Nem felejtik el neki azokat az orbitális hazugságokat, amelyek alapul szolgáltak a Szaddám Huszein Irakja ellen indított háborúhoz; de azt sem, hogy egy évtizedig állt egy olyan ország élén, amely az EU nagy közös projektjeiből – az euróból és a schengeni övezet létrehozásából – kimaradt. Ha „euroszkeptikus” nem volt is, mint konzervatív ellenfelei, semmit sem tett azért, hogy Nagy-Britannia, Európa egyik vezető hatalma közelebb kerüljön a föderális Európához.
Gyöngéd utalások
Ebben az érzületben történetesen osztoznak Európa konzervatívjai is. Sarkozy munkatársai például arra utaltak gyöngéden, hogy nemcsak az euróról és Schengenről van szó, hanem számos más, brit kivételezettségről is, ami egyszerűen „előnytelenné” teszi az unió számára egy brit politikus elfogadását a szervezet közjogi értelemben (is) legmagasabb tisztére. Ehhez toldalékolhatom a magam szerény véleményét, hogy valóban: ne éppen egy olyan ország küldötte beszéljen a világ fórumain „Európa nevében”, amely a fokozott integráció szempontjából szinte a legkevésbé számít európainak.
Blair „hátrányos helyzetét” azonban brit volta csak részben – és nem is perdöntő módon – befolyásolja. Ha Merkel német kancellár és Sarkozy történetesen rajonganának is Blairért, akkor is tekintettel kéne lenniük az unióban és az unió parlamentjében kialakult erőviszonyokra. Nevezetesen arra, hogy a konzervatívok, a „néppártiak” vannak fölényben, nem pedig a Blair-féle szocialisták. Következésképp az arányosság elve is azt követeli meg, hogy a két új csúcsposzt egyike a többségnek jusson. És mivel a külpolitikai főmegbízott tisztére megint csak egy brit, David Miliband jelenlegi külügyminiszter látszik „befutónak”, magától értetődik, hogy az elnöki tiszt nem lehet egy másik, ugyancsak brit szocialistáé.
Irányadónak látszik a jövőre nézve két nyilatkozat: az egyik Merkelé, a másik Sarkozyé. Merkel azt mondta, hogy szerinte az elnöki tisztet nem egy nagy, hanem egy kis ország, s nem szocialista, hanem néppárti jelöltjének kéne betöltenie, Sarkozy pedig azt, hogy neki és Merkelnek mindenképp közös jelöltjük lesz. Ilyen módon került a szóbeszéd elejére Brüsszelben a veterán luxemburgi miniszterelnök, Jean-Claude Juncker és a jelenlegi holland kormányfő, Jan Peter Balkenende. De fölmerültek más nevek is, például nőké: Mary Robinson volt ír államfőé, sok másik mellett.
Futottak még...
Ennek a listának – egyelőre csak a találgatások szintjén – van egy mindenki által érzékelt, eredendő hibája. Csupa olyan politikus szerepel rajta, akiknek – Tony Blairrel, az egykori „szupersztárral” szemben – nincs komoly tekintélyük a világban. Márpedig az Európai Unió első (legelső) elnöke, aki majd elnököl az összes csúcsértekezleten, és képviseli az uniót minden világfórumon, aligha lehet egy, a „futottak még” kategóriába tartozó férfi vagy nő. Az ilyen, bármilyen mandátummal bírjon is, nem lehet egyenrangú partnere az amerikai vagy a kínai elnöknek.
Ellenséges lépés
Ez a helyzet szuperparadoxona. Ugyanis – és ebben Gordon Brownnak alighanem igaza van – az unió csak akkor választhat Blair helyébe egy kis európai országot képviselő konzervatív politikust, ha végképp eldöntötte, hogy „a teljes jelentéktelenségbe” taszítja önmagát. Amit nyilvánvalóan nem akar.
És akkor egy további Blair-hátrányról. A brit konzervatívok, akik jövőre valószínűleg tizenhárom keserű esztendő után viszszaveszik a kormányzást Londonban, féktelenül gyűlölik Tony Blairt, aki háromszor is csúnyán végigvert rajtuk. „Árnyékkülügyminiszterük”, William Hague (volt pártvezér) a minap összecsődítette az EU-s nagyköveteket, és közölte velük, hogy pártja „ellenséges lépésnek” tekintené, ha Blair az unió elnöki székébe kerülne.
Az ilyen durva demars az EU-ban teljességgel szokatlan. Ott az a szokás, hogy a politikai ellenfelek, ha egy országból valók, inkább segítik, mint gáncsolják egymást. José Sócrates, a szocialista portugál pártfőtitkár és miniszterelnök szó nélkül támogatta konzervatív honfitársa, Barroso újbóli jelölését az Európai Bizottság elnöki tisztére. Zapatero, a szocialista spanyol miniszterelnök ugyancsak igent mondott arra, hogy konzervatív elődjének pénzügyminisztere, Roberto Rato a valutaalap ügyvezető igazgatója legyen.
A kereszténydemokrata Angela Merkelnek sem lenne kifogása azellen, ha a szociáldemokrata Frank-Walter Steinmeier – volt külügyminiszter – magas tisztséget kapna az EU-ban. De a toryk a szolidaritásnak ezt a formáját nem ismerik. Ami önmagában még legfeljebb Blairnek volna baj, ha nem többről volna szó.
A miniszterelnök-jelölt David Cameron és párttársai ugyanis nem pusztán Blairt „ágyúzzák”, hanem az egész lisszaboni szerződést is. Kiderült, külön levélben kérték a hozzájuk hasonlóan „euroszkeptikus”, tehát minden további integrációt megfúrni akaró Klaus cseh elnököt e szerződés ratifikálásának megtagadására, kiváltván Merkel, Sarkozy és a többiek dühét.
Választások előtt
Ennek a magatartásnak a fényében értelmezendő, hogy ha elnöknek nem is, „külügyminiszternek” elfogadna az EU egy brit szocialistát, Milibandot tehát, aki az ország diplomáciájának jelenlegi vezetője. A szervezet tudniillik bizarr módon túsza a Nagy-Britanniában hamarosan bekövetkező, bizonyosra vehető kormányváltásnak. Ösztönei, ha vannak ilyenek, azt súgják neki, hogy egy élesen euroszkeptikus, még az Európai Néppárttal is szakító brit konzervatív kormányzásnak éppen egy brit – hatalmas költségvetéssel és apparátussal kistafírozott – uniós főfunkcionárius adhat ellensúlyt. Ezért jók a munkáspárti Miliband esélyei. Ám – mint említettük – arra semmi esély, hogy Blair személyében brit elnöke, Miliband személyében pedig ugyancsak brit külügyi főbiztosa legyen az Európai Uniónak.
