Négy kopár sziget miatt lezáratlan a világháború Japán és Oroszország között

Az 56 tagból álló Kuril-szigetlánc 1300 kilométer hosszan húzódik a japán Hokkaidó-sziget és az orosz Kamcsatka-félsziget között. Több száz éven át, megosztva vagy egészben, az oroszok és a japánok felváltva birtokolták. A második világháború legvégén szovjet tengerészgyalogosok szálltak partra a szigeteken, amelyek azóta – beleértve a lánc négy déli tagját is – szovjet/orosz közigazgatás alatt állnak. Egész pontosan három szigetről van csak szó: Iturup (japánul Etorofu), Kunasir (Kunasiri) és Sikotán. A negyedik, Habomai valójában nem is sziget, csupán egy sziklacsoport. Jelentősebb számú lakossága egyébként a másik háromnak sincs: jó időkben is mindössze húszezer ember – döntően halász, halfeldolgozó-üzemi munkás és családtag (valamennyien szovjet állampolgárok, a japánokat a háború után kitelepítették) – élt ott, az elmúlt években azonban sokan közülük áttelepültek a kontinensre.

Mind Oroszország, mind Japán makacsul kitart amellett, hogy a négy sziget az ő jogos tulajdona. Az 1951. évi San Franciscó-i békeszerződésben Japán lemondott a Kuril-szigetekről, a Szovjetunió azonban nem írta alá a szerződést. Ennek ellenére is vitathatatlan, hogy a felkelő nap országa lemondott a szigetek birtoklásáról. Csakhogy tokiói értelmezés szerint Etorofu, Kunasiri, Sikotan és Ha­­bo­­mai nem részei a Kuril-láncnak, mert ezek a japán Hokkaidó-sziget északi nyúlványai, az úgynevezett északi területek.

MTI/EPA/Mihail Klementyev

Tíz évvel a második világháború után, az úgynevezett hruscsovi olvadás idején az ország örök semlegességének garantálása fejében a Szovjetunió visszavonta csapatait Ausztriából, és bízva abban, hogy az atomcsapásokba lelkileg belerokkant Japánból is afféle semleges távol-keleti Ausztriát vagy Finnországot lehet csinálni, a Kuril-szigetek esetében is hajlandónak mutatkozott a kompromisszumra. 1956 májusában a két ország közös nyilatkozatban mondta ki a hadiállapot megszűntét, és kereskedelmi egyezményt írt alá. A Szovjetunió vállalta, hogy támogatni fogja Japán felvételét az ENSZ-be és hazaengedi a japán hadifoglyokat. Moszkva ugyancsak késznek mutatkozott Sikotán és Habomai átadására azzal, hogy Japán lemond a másik két vitatott sziget birtoklásáról, majd mindezt követően aláírják a békeszerződést. Az Egyesült Államok azonban ellenkező irányú nyomást gyakorolt Japánra, és 1960-ban olyan biztonsági szerződést írt alá a szigetországgal, amelynek értelmében katonai támaszpontokat tarthat ott fenn. Moszkva erre közölte, hogy az amerikai lépés ellene és Kína ellen irányul, ezért semmisnek tekinti a Tokióval közösen kiadott nyilatkozatot, következésképpen a két szigetet sem adja vissza.

Azóta jóformán nem múlt el év anélkül, hogy ne jelentek volna meg hol keménykedő, hol engedékenyebb színezetű kormányfői nyilatkozatok, diplomáciai jegyzékek, ne került volna sor kölcsönös tiltakozásokat kiváltó miniszteri szemleutakra a déli Kurilokon (japán részről csak hajóról, a távolból). A diplomáciai képviseletek előtt ökölrázó tüntetések zajlottak, és született néhány sokat ígérő, bár nem igazán átfogó jellegű gazdasági megállapodás. A négy sziget hovatartozásának kérdése azonban nem mozdult el a holtpontról. Az oroszok, noha Kelet-Szibériában rendkívül nagy szükségük lett volna jelentős beruházásokra (amit a japánok a békeszerződés fejében kilátásba helyeztek), ragaszkodtak ahhoz, hogy a négy sziget a második világháború eredményeképpen került hozzájuk (akárcsak például Königsberg-Kalinyingrád), és azoknak a hovatartozásáról ezért nem hajlandók tárgyalni. A japánok ugyanilyen következetességgel vallották, hogy a négy sziget az ő északi területük, amelynek visszaszolgáltatása nélkül szó sem lehet békeszerződésről. Már a Szovjetunió felbomlása után, a jelcini időkben Moszkvában pedzegetni kezdtek egy olyan kompromisszumot, hogy átmeneti időre (értsd: néhány évtizedre) valamiféle közös orosz–japán közigazgatást lehetne bevezetni a négy szigeten, Tokióban azonban hallani sem akartak erről.

E sorok szerzője a Szovjetunió végnapjaiban járt a szigeteken, de nyomorúságos körülmények között tengődő polgári lakosságon és lepusztult laktanyákban elszállásolt katonaságon kívül ott semmi érdemlegeset sem tapasztalt. A japán időkből csak egy használaton kívüli világítótorony maradt vissza Sikotánon és néhány tucat sír Kunasiron. (Később az orosz hatóságok gesztusként megengedték, hogy japán állampolgárok vízum nélkül kereshessék fel őseik nyughelyét.)

Egy sokat látott helyi tengerészkapitány szigorúan négyszemközt elmagyarázta: igaz, hogy a szigetek körüli vizek kivételesen gazdagok értékes halfajtákban, Oroszország mégsem ezért ragaszkodik hozzájuk körömszakadtáig. Az igazi ok: a szovjet távol-keleti flotta hadihajói, mindenekelőtt az atom-tengeralattjárók csak a négy szigetet egymástól elválasztó szorosokon keresztül tudnak kijutni a Csendes-óceánra. Ami azonban talán még ennél is fontosabb, hogy – és ezt nem a kapitány mondta – a két kormány már csak a presztízs miatt sem mondhat le az államuk szuverén részének tartott szigetekről, mivel saját közvéleményük ezt nem bocsátaná meg nekik.

Vagy mégis? A négy déli Kuril-sziget (Északi Területek) körüli orosz–japán vitában a közelmúltban korábban nem használt fogalom jelent meg: „új megközelítés”. Hogy mit takar, annak magyarázatával egyelőre mindkét fél adós. Tény azonban, hogy a Kínával kapcsolatos problémák és az észak-koreai atomfenyegetés közepette, a nyugati szankciók következtében technológiai innovációkra, külföldi beruházásokra most különösen kiéhezett Oroszország és az atomerőművei átmeneti leállítása után új energiahordozókra szoruló Japán fokozottan egymásra van utalva.

Miniszterhelyettesi, külügyminiszteri és miniszterelnöki szinten egymást követik a kompromisszum kimunkálásának szentelt kétoldalú konzultációk. Vlagyimir Putyin elnök és Abe Sinzó miniszterelnök csupán az idén (Szocsiban, Vlagyivosztokban és Limában) már három alkalommal is találkozott, állítólag még össze is tegeződtek. Ezekben a napokban Putyin hivatalos látogatásra utazik Japánba, ahol Abe szűkebb pátriájában, Jamagucsi prefektúrában látja vendégül. A „Nem kereskedünk területekkel!” és a „Vissza mind a négy szigetet!” jelszavakat mindinkább az „új megközelítés” váltja fel. A japán kormányfő és a dzsudó közismert híveként számon tartott orosz elnök állítólag az arcukat megőrző hikiváke (egy döntetlent eredményező fogás a japán harcművészetben) valamiféle lehetőségét mérlegeli.