Mugabe, pihenj! – Zimbabwéban eljött a Krokodil ideje
Robert Mugabe eleinte ígéretes, majd katasztrofális politikát folytatott, viszont az utolsó pillanatig görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz. Végül a sajátjai billentették ki az elnöki székből, miután nyilvánvaló lett, hogy a hivatalt a tőle negyven évvel fiatalabb nejének, Grace Mugabénak akarja átpasszolni. Ez már a kormányzó párt embereinek, az egykori nemzeti felszabadító harc veteránjainak sem tetszett. Elég súlyosak lehettek a párt, a ZANU-PF berkeiben is a feszültségek, legalábbis ezt mutatta a képviselőházi teremben kitört örömrivalgás.
Pár nappal korábban már megvonták agg vezérüktől a bizalmat, miután a hadsereg bevonult a fővárosba. Ez nem puccs – biztosította a népet és a külvilágot is a hadsereg főparancsnoka –, ők csak az elnököt körülvevő tolvajokat akarják eltávolítani. Nem lenne meglepő, ha a zimbabwei történelemkönyvekben ezt a vértelen katonai felvonulást nemsokára nagy novemberi forradalomnak neveznék. Nem valószínű, hogy azt is megírják majd, ami persze egyelőre csak a nyugati sajtó találgatása, hogy előzőleg az ország jelenlegi fő szponzorától, Kínától kértek jóváhagyást a katonák.
Bár Mugabe elment, az nagyon valószínű, hogy az általa képviselt politika marad. Egy időre bizonyosan. Lemondása után azonnal átvette a hatalmat Emmerson Mnangagwa, az a 75 éves politikus, aki a legutóbbi időkig az elnök helyettese, árnyéka és tettestársa volt. Korábban ő vezette az állambiztonsági hivatalt, s azzal is vádolják, hogy ő irányította azt a katonai alakulatot, amely ellenzékiek vagy azoknak nyilvánított ellenséges törzsek tagjainak ezreit gyilkolta le. Erre utal az országban elterjedt mellékneve is: a Krokodil. Az elnök azonban leváltotta, hogy helyet csináljon utódlásra szánt feleségének, s valójában ez vezetett el a katonai megmozdulásig, amely tehát nem volt puccs.
Mnangagwa beiktatása előtt az egyik zimbabwei ellenzéki vezető azt mondta a BBC-nek, hogy „megszabadultunk a zsarnoktól, de megmaradt a zsarnokság”. A társadalom azonban szemmel láthatóan nem ezzel foglalkozott. Egy korszak végét ünnepelték, azt, hogy majd negyven év után távozik a politikus, aki a zimbabweiek többsége számára az egyetlen vezető volt. Pedig Mugabén kívül mások is részesei voltak a politikai ellenállásnak, majd az országot egyedül uraló fehér telepes kisebbség kormánya, hadserege és tagjai elleni bozótháborúnak.
A jezsuitáknál iskolázott Mugabe bizonyult a legtehetségesebbnek a harcok vezetői közül. Tíz évet közben az akkor még Dél-Rhodesiának hívott, fehér telepesek uralta ország kormányának börtönében is eltöltött. A gerillaháborút viszont már egyedül vezette. Szakított a többi fekete politikussal, kilépett a Zimbabwe Afrikai Népi Unió (ZAPU) pártból, és megalakította a Zimbabwe Afrikai Nemzeti Uniót (ZANU), továbbá megszervezte a saját gerillahadseregét is. A ZAPU eredendően szovjet támogatást kapott, s ebből a szakadároknak már nem jutott. Mugabe a kínaiakhoz fordult.
1979-ben Londonban az afrikai ellenállás és a fehér kisebbség politikai vezetői megállapodást kötöttek. Ian Smith addigi miniszterelnököt egyetlen szövetségese, Dél-Afrika szorította rá az alkura. Az egyébként szintén apartheid rezsim nem akarta, hogy északi határai mentén újabb ellenőrizhetetlen háború legyen. Az alku értelmében választásokat tartottak, s ezzel a fekete többségé lett a politikai hatalom. A fehérek azonban, akik ott maradtak, megőrizhették gazdasági hatalmukat és jelenlétüket.
Az egykori Dél-Rhodéziában a feketék 68 százaléka a shona nép valamelyik törzséhez tartozik. Mugabe, aki egyébként nem vett részt a londoni tárgyalásokon, pártjával őket képviselve szerzett óriási többséget, és kormányfő lett. A rivális ZAPU a 18 százaléknyi ndebele nép pártjaként jelent meg. Élén az afrikai fekete nacionalizmus egy másik ismert személyisége, Joshua Nkomo állt. A függetlenség elnyerése utáni évtizedben Mugabe és Nkomo hol ellenségek, hol szövetségesek voltak. Mugabe végül Nkomo hátországára, Matabeleföldre küldte a hadsereg különleges 5. dandárját. Ezt az alakulatot a ZANU harcosaiból toborozták és észak-koreaiak képezték ki kifejezetten a ndebele elégedetlenkedők megrendszabályozására. A hadjáratnak ezernyi áldozata volt. Nkomo meghátrált, a két pártot egyesítették, s a nyolcvanas évek vége óta Zimbabwe gyakorlatilag egypárti rendszer. Vannak ugyan ellenzéki pártok is, de a teljes politikai rendszer egészen mostanáig Mugabe és pártja kezében volt.
Mugabe 1980-as hatalomra kerülése óta azt ígérte politikai bázisának, hogy felszámolja a gyarmati örökséget, azaz rendezi a földkérdést. Amikor a britek a 19. század vége felé gyarmatosították a térséget, a legtermékenyebb földekről kiszorították a fekete parasztokat, és fehér telepeseknek adták. Az 20. század végéig megmaradt az akkor kialakult állapot. A mezőgazdasági művelésre alkalmas területből tízmillió hektár 4400 fehér farmer tulajdona volt. Egymillió fekete földművelőnek 16 millió hektár jutott. Az elégedetlenség fontos oka volt, hogy a fehéreknek a jobb minőségű területek jutottak, ahol ritkábban volt szárazság.
Az ország gazdasági stabilitásának és relatív prosperitásának hátterét az ott maradt fehérek által menedzselt mezőgazdaság, feldolgozóipar és bányászat garantálta. Az első évtizedben ez a meglehetősen vegyes rendszer működött, háttérben a kubai, kínai és szovjet segítséggel. Mugabe képes volt a világszínpadon progresszív afrikai vezetőként megjelenni, támogatta az apartheidellenes küzdelmet, és megfelelő partnernek is látszott a nyugati államok szemében. Otthon egypárti rezsimet épített, de más afrikai zsarnokokkal ellentétben engedélyezett kevéske ellenzéket, némi szabad sajtót is.
A hidegháború vége azonban Mugabénak gyengülő nemzetközi hátteret és növekvő hazai elégedetlenséget hozott. Válasza az erőszak volt. Egykori aktivistái az ellenzéket, a független sajtót terrorizálták. Egyre több támadás érte a fehérek farmjait. 2002-ben végül úgy döntött, hogy a földeket forradalmi úton kisajátítja, és az afrikaiak kezébe adja. Korábban bányákat is államosítottak. A hadsereg például egy gazdag gyémántbányát kapott, amikor a hadügyminiszter épp Mnangagwa volt. A farmok kisajátítását a felszabadító háború veteránjainak nevében folytatták.
Tény viszont, hogy a felparcellázott nagybirtokok helyén keletkezett gazdaságok, illetve a rezsim elitje által megkaparintott területek képtelenek voltak a korábbi jövedelemtermelésre. Zimbabwe gazdasága a 21. század első évtizedében összeomlott. Áruhiány keletkezett, a zimbabwei dollár olyan hiperinflációba kezdett, amely a második világháború utáni magyar világrekordot közelítette. Végül az ország saját pénze meg is szűnt, az amerikai dollárt és a dél-afrikai randot használják. A mindennapok egyik fő gondja a pénzhiány lett.
A gazdasági csőd hárommillió embert hajtott külföldre, a munkanélküliséget nyolcvanszázalékosnak mondják a 14 milliós országban. Az ENSZ adatai szerint a felnőttek 13,5 százaléka HIV-fertőzött. Zimbabwéban jól képzett a munkaerő, az írástudatlanság nem számottevő, az oktatás nyelve az angol.
Mugabe képes volt a válság okozta elégedetlenség ellenére is hatalmon maradni. A választáson ugyan kis különbséggel az ellenzék győzött, de ő zsarolással, alkudozással elérte, hogy maradjon, rendszeres gyűlöletkampányokat folytatott belső ellenfelei és az imperialista Nyugat ellen. Kisajátította a hazai médiát, a külföldi újságírókat pedig kitiltották az országból. Pártkülönítményesei, verőemberei félemlítették meg az ellenfeleket. Mindez azonban nem segített az országon.
Mi következhet?
Az új elnök, Emmerson Mnangagwa munkahelyeket ígért a népnek, és hazahívta a külföldre távozottakat. Az elemzők szerint az elnökké lett Krokodilt csak külső segítség mentheti meg. Az egyik lehetőség a gyors IMF-hitel lehetne, amelyet esetleg Kína is kipótolhatna. Ha a helyzet stabilizálódik, számíthatnának újabb befektetésekre elsősorban a bányaiparban, ami új munkahelyeket is jelenthetne. Az árutermelő mezőgazdaság helyreállítása lehetséges, de ez hosszabb időt igényel, mint a szétrombolása. Nehéz elképzelni, hogy az ország elhagyására kényszerített farmerek, akik közül sokakat terrorizáltak, megkínoztak Mugabe gárdistái, visszatérnének. A gazdaság működéséhez Zimbabwénak újra saját valutára lesz szüksége, de ez sem képzelhető el külső segítség, például a Világbank támogatása nélkül.
Tavaly már a gazdasági növekedés is leállt, a munkanélküliség elérte a kilencven százalékot. A korábbi megoldások nem segítettek, az intrikák csődöt mondtak. A lakosság értesült arról, hogy az elnök családja milyen luxusban él. Különösen a neje, akit Gucci Grace néven emlegettek kedvenc divatmárkája miatt, örvendett közgyűlöletnek. A Mugabe család számíthatott arra, hogy bekövetkezik a katasztrófa, hiszen értékes ingatlanokat vásároltak világszerte, még Hongkongban is.
Mugabe korábban mindig azt hangoztatta, hogy őt „csak Isten mozdíthatja el hivatalából”. Sokkal prózaibb módon kellett távoznia. A lemondása utáni örömtüntetésen az egyik transzparensen ez állt: Mugabe, pihenj! A világ legrégebben hivatalban lévő államfője 93 évesen, 37 évnyi hatalomgyakorlás után megkezdte kényszerű nyugdíjas életét. Utódainak romokat hagyott.
