M&M, avagy Merkel és Macron, a nyerő páros – Út a francia–német megbékélésig

Ha nagyon finoman akarunk fogalmazni, akkor 1870–1871 is új fejezetet hozott ebben a viszonyban. De nemcsak a két ország kapcsolatában jelentett ez korszakhatárt, hanem a kontinens életében is: ekkor ért véget az 1815-től kezdődő úgynevezett „euró­­pai hatalmi koncert”, a viszonylagos hatalmi egyensúly korszaka, amikor a fő szabály szerint nem a katonák, hanem a diplomaták rendezték a különböző vitás kérdéseket. Ekkor kezdődött el az a keményebb, erőszakosabb korszak, amely – mint jól tudjuk – végül is az első világháború mészárszékébe torkollott.

Igen, az 1870 szeptemberétől, a francia–­porosz háború kezdetétől 1871 május végéig, a párizsi kommün véres eltiprásáig tartó szűk egy esztendő (az „année terrible”, a szörnyű év, ahogy Victor Hugo nevezte) végső soron elindította az időszakot, amely Európa számára talán a legvéresebb korszakot jelentette. A kilábalást majd 1945 után éppen a nagy francia–­német megbékélés hozza el, és persze az európai integráció.

Jól tudjuk, hogy következményei­­ben milyen rettenetes dolog volt ez a háború. Innen jön a bosszút lihegő francia naconalizmus revánsvágya, német oldalról pedig a vasban és vérben született német egység veszedelmes ideája.

Aligha van más történelmi esemény, amelynek az emlékezete ilyen mély gyűlöletet ébresztett egy népben egy másik nép iránt. De jól tudjuk, hogy ez a „szörnyű év” nemcsak megalapozott két világháborút, hanem a párizsi kommün révén létrehozta az első tulajdonképpeni szocialista jellegű forradalmat is (ahogy Friedrich Engels írta később: „Nézzék a Párizsi Kommünt. Ez a proletárdiktatúra.”), amelynek a kulturális-ideológiai-gyakorlati hatását a későbbi forradalmakra aligha lehetne túlbecsülni.

A kiállítás felhívja a figyelmünket arra, hogy ez a háború sok tekintetben egy 19. századi, vagyis viszonylag kevéssé barbár összecsapásként él a történelmi emlékezetben, valójában azonban már a két világháború mészárszékét vetítette előre. Strasbourg lakosságának egyharmada pusztult el a német bombázásokban. Jó pár Párizs környéki külváros szinte teljesen romhalmazzá vált, s leégett például a méreteiben Versailles-jal vetekedő saint-cloud-i kastély.

Mintegy 400 000 francia hadifoglyot szállítottak el Németországba. Sok helyen valódi – későbbi fogalommal – partizánháborúnak nevezhető küzdelem dúlt a porosz csapatok ellen,

akik erre válaszul túszokat szedtek a lakosság köréből, s gyakran ki is végezték őket.

Fotó: MTI/AP/Olivier Matthys

De ami valóban legendássá vált, az azért mégiscsak Párizs ostroma. 1870 szeptemberében Franciaország villámgyorsan elvesztette a Poroszország elleni háborút, olyannyira, hogy a hónap végén a porosz csapatok már Párizst zárták körül. A város lakói a védelemre készültek, és lényegében felfegyverezték a férfi lakosságot, megalakult a Nemzeti Gárda. Még szeptember elején megbukott III. Napóleon és vele a Második Császárság, s kikiáltották a köztársaságot. A kormány a fegyverszünetről tárgyalt, Párizs népe pedig nem kívánta megadni magát. A védelemre készültek, mert, ahogy Victor Hugo mondta: „Úgy hitték, hogy Szodomával találkoznak, de Spártával álltak szemben.” A porosz ostromgyűrű bezárult a város körül (akkoriban még a fővárost falak és erődítményrendszer vette körül), amelyben egyre inkább az éhség, később a rettentő hideg lett az úr. „Párizs fullasztó, halálra ítélt kő- és aszfaltsivataggá vált” – ahogy a kortársak írták.

A városban egyre fogyott az élelmiszer és a tüzelő, olyannyira, hogy a párizsiak megették az állatkert egzotikus állatait is, a „viande de fantaisie-t”, a „különleges falatokat”. Párizs nem kevesebb mint 132 napig állta az ostromot nagyjából teljesen feleslegesen,

hiszen a francia politikusok kardcsörtetésük ellenére kapituláltak a poroszok előtt.

Lassan a megalázó békefeltételek is közismertek lettek, és az is, hogy a kormány rendet készül tenni. De még egy utolsó irgalmatlan pofon hátra volt Párizs számára. A kormány beleegyezett, hogy a poroszok már­­cius elsején katonai díszszemlét tartsanak a feladott városban. Innen indul egyébként az „ágyúk ügye”, amely kirobbantotta végül is a nyílt felkelést. A párizsiak elhatározták, hogy egyet mégsem engednek, nem adják oda az ágyúikat a poroszoknak, amelyek valóban az övék voltak, tízcentime-os közadakozásból fizették ki őket az ostrom idején. A Nemzeti Gárda ágyúit a Parc Monceau-ban gyűjtötték össze, azonban a nép kevéssé bízott a parkot magában foglaló burzsoá kerület lojalitásában, és egy vidám diadalmenet keretében a népi negyedekbe (Belleville, La Villette, Buttes-Chaumont, Montmartre) vitte át az ágyúkat.

Március elsején a poroszok megtartották a felvonulásukat a kihalt, őket halotti csenddel és fekete zászlókkal fogadó Párizs utcáin. A kormány pedig eközben leszámolni készült a lázadókkal. A nép azonban továbbra is fegyverben állt, vihar előtti volt a csend. Majd a vihart nevezték úgy, hogy párizsi kommün.

Érdekes egyébként, hogy a háború és a kommün romjain létrejövő III. Köztársaság emlékezetpolitikájában, szimbólumrendszerében az elvesztett háború valamiféle „diadalmas vereségként” maradt meg, amelynek pedig éppen az ellenkezője volt igaz.

Az új parlamentáris köztársaságot valójában éppen a capitulard-ok, a behódolók alapították meg az igazán hősiesen küzdő párizsi nép mozgalmának eltiprása után. Az ezután elburjánzó revánsvágy, felpörgetett állami nacionalizmus, Elzász-si­­ra­­tás és a többi éppen azt a kellemetlen emléket akarta elfojtani, amely bizonyította volna, hogy a háború és politikai vezetői, akik az új rendszer irányítói is lettek, mint Adolphe Thiers vagy Patrice de Mac-Mahon, minden volt, csak nem hő­­sies. A „fegyverben álló nemzet”, a nagy németellenes egység az új köztársaság építő mítosza lett, miközben, ha volt is ilyen egység, azt éppen a politikai vezetők árulták el, a nemzeti egység pedig annyira létezett, hogy minden idők egyik legvéresebb polgárháborújába torkollott.

Német oldalról a háborút hatalmas, a berlini Unter den Lindenen zajló diadalmenet zárta le, a Sedantag, a sedani győzelem napja sokáig kiemelt ünnepnap volt, a militarizmus és a nacionalizmus elegye pedig a német egység sikerreceptjének számított. Azóta azt is jól tudjuk, milyen következményekkel járt mindez.

A viharos francia–német kapcsolat első áldozata éppen Strasbourg városa volt. Aligha véletlen, hogy később éppen ezt a várost szemelték ki a francia–német megbékélés szimbólumának.

Emmanuel Macron hosszú ideje az első politikus, akit nem annak ellenére választottak meg elnöknek, hogy hangsúlyosan Európa-barát, hanem éppen azért.

A német sajtóban, ahonnan lassan átvette a francia is, csak M&M-ként emlegetett duettbe a francia fél hozza a lírát, míg a német a realizmust. Ez tényleg nyerő páros lehet.