Mihalkov, a zseniális bosszúálló
– Nem tudom, milyen vagyok barátnak, de ellenségnek kiváló – mondta Nyikita Mihalkov alig egy éve, amikor tíz év után kis híján elmozdították a Filmművészeti Szövetség (SZK) elnöki posztjáról. Az egyetlen Oscar-díjas orosz rendező gyorsan bizonyított: a „liliputiak színházát” – ahogyan az ellene fellépő filmeseket nevezte – leverte, bírósági úton elérte a választás érvénytelenítését, az „ellenelnököt” még a filmművészeti főiskolát irányító testületből is kipenderítette, az SZK épületében 45 éve működő filmes szakmai lapot pedig – amelynek főszerkesztője is a „lázadók” között volt – megfosztotta irodáitól.
A pravoszláv vallást élete egyre fontosabb részének nyilvánító Mihalkov nem idegenkedik a kisebb bosszútól sem: akár az őt tojással megcélzókat is kész fejbe rúgni, esetleg perrel fenyegetni a legújabb filmjét karikírozó bloggereket. (Pedig az már bizonyos, hogy az eddigi legdrágább orosz film nem lesz kasszasiker: 55 millió dolláros költségvetésének eddig csak a tizedét hozták vissza a jegyárak, annak ellenére, hogy országszerte ezer kópiával futott, többek között kötelező iskolai program keretében kivezényelt diákok előtt.) Mindemellett azonban a 65 éves színész-rendezőnek – aki producerként saját stúdiót visz, szerepet vállal az Unescóban, pravoszláv társadalmi szervezetben, igazgatói tanácstag egy bankban – filmekre is van energiája. Negyven filmben játszott, húsz filmet rendezett, tucatnyi forgatókönyvet írt, leforgatott öt dokumentumfilmet, a hazai mellett nemzetközi elismerést is kivívva. A „filmes diktátor” tehetségét nehéz elvitatni, még ha politikai szerepvállalása, társadalmi tevékenysége, az orosz filmiparra súlyosan nehezedő személyisége sokakat meg is oszt. Kritikusai szerint tehetségén túl kapcsolatainak is köszönhető, hogy az egyébként üzletileg veszteséges orosz filmpiacon jelentős állami támogatáshoz is jut, igaz, több stúdióval egyetemben. – Nem a hatalommal barátkozom, hanem emberekkel – mondta egyszer, utalva Putyinnal való barátságára. Az orosz kormányfő – még elnökként – személyesen köszöntötte fel őt 60. születésnapján, Mihalkov otthonában. Igaz, a rendező nem maradt adósa: Putyinnak 55. születésnapjára olyan portréfilmet ajándékozott, amelyet bármely nemzeti vezető megirigyelt volna. Sőt, 2008-ban „művészek tízezreinek nevében” kérte Putyint – akinek „bölcs politikája lehetővé tette az orosz kultúra újjáéledését” – hogy maradjon harmadszorra is az elnöki poszton. Bár nem volt párttag a szovjet érában, munkásságát akkor is, később is elismerték. Nem törte meg pályafutását az sem, hogy szintén rendező bátyja, Andrej Koncsalovszkij 1980-ban az Egyesült Államokba emigrált és ott futott be karriert. – Nem nyaltam sosem a hatalomnak – szögezte le egy interjúban, bár két éve a Kommerszant-Vlaszty orosz hetilap a Putyint és Medvegyevet megkörnyékező nyilatkozatok „nyalásversenyébe” Mihalkovot is beválogatta. „Hálás vagyok Istennek Putyinért. Jelcinnek pedig két dologért: hogy az asztalra dobta a párttagságiját, és mert hatalomba juttatta Putyint.” Igaz, Mihalkov az olvasók értékelése alapján ezzel csak másodiknak futott be. Ő viszont csak az első helyhez szokott.
