Miért robbant fel valaki kislányokat? – Nyugat-Európa városaiba belopózott a félelem
Az „esős várost” mélyen megrázta a fiatal lányokat célzó öngyilkos merénylet. A Brit-szigetek mélyén elhelyezkedő Manchestert utoljára a második világháborúban érte halálos támadás. 1996-ban az IRA végrehajtott ugyan egy milliós kárral járó robbantást, de életet nem követelt a merénylet. A városvezetés hasonlóan reagált a támadásokra, mint korábban Párizs, Brüsszel és London. A polgármester alig néhány héttel megválasztása után a támadásra reagálva azt mondta: Manchester gyászol, de erős marad. Az északi város lakosai a támadás utáni napokban tömegével özönlötték el az utcákat, hogy megemlékezzenek az áldozatokról. A költő Tony Walsh rögtönzött költeménye nagy hatással volt a manchesteriekre, amelyben azt üzente a világnak: nem kérünk a sajnálatból, városát pedig felszólította, hogy válasszák a szeretetet. A megemlékezők himnusza az Oasis slágere, a Don’t Look Back in Anger (Ne nézz vissza haraggal) lett. Manchesteri lakói már a támadás éjszakáján elkezdték a segítségnyújtást, számtalan ember fogadott be a városban ragadt túlélőket. A város nagy erőket mozgatott meg az áldozatok családjának megsegítésére is, az összegyűjtött összeg már meghaladta az egymillió fontot.
Az ökumenikus virrasztáson megjelentek olyan muszlim vezetők is, akik elítélték a támadást. Manchester ötszázezer lakosának 15 százalékát teszik ki az iszlám követői. S bár a muszlim közösség egy része példamutatóan kiállt a nyugati értékek megőrzése mellett, a vallási kisebbség és a város viszonya váltakozó volt az elmúlt években. Angliába a muszlim bevándorlók nagy része az egykori brit gyarmatokról érkezett az ötvenes, hatvanas években. Az ország a háború utáni évtizedekben bevándorlással igyekezett növelni munkaerejét. Manchesterbe főleg pakisztániak és indiaiak költöztek, akik az ipari város gyáraiban kaptak munkát. Az évtizedek során rohamosan megnövekedő kisebbség a 20. század eleji pár ezresről mára kétmilliósra emelkedett az Egyesült Királyságban. Az asszimiláció hiánya párhuzamos társadalmak kialakulását okozta az olyan városokban, mint Birmingham, Luton és London.
MTI/EPA/Nigel Roddis
A kétezres évek elején kezdett kiütközni, hogy nem mindenhol sikerül az együttélés. Az iszlám törvénynek, a saríának több értelmezése is szöges ellentétben áll az angol törvényekkel, de a béke reményében az angol hatóságok utat engedtek a saríatörvényszékek létrehozásának. Az első megdöbbenést a 2005-ös londoni támadás okozta, amikor kiderült, hogy a négy merénylő közül három Angliában született és nevelkedett. Sokan akkor Tony Blair iraki háborúját okolták, mások a vallást, és voltak, akik a munkanélküliségre és a céltalanságra fogták a merényletet. Egy biztos, megoldást nem ajánlott senki. Az elmúlt tizenkét évben a helyzet csak romlott.
Manchesternek, mint minden nagyobb városnak, megvoltak a hírhedt radikálisai, de ezek száma elenyésző volt más angol városokhoz hasonlítva. Az együttélés, úgy tűnt, sikeres a városban. Voltak ugyan néhány éve nagyobb tüntetések a saría ellen, a tüntetők a rendőrökkel is összecsaptak.
A közel-keleti kultúra importálása azért időnként okoz néhány érdekes szituációt. Évente egyszer például a megdöbbent angolok megtekinthetik a Mohamed unokáját sirató, a tölgyek alatt magukat korbácsoló síita muszlimok rituáléját. Egy-két éve kisebb helyi vihart kavart, amikor egy állítólagos muszlim csoport arra szólította fel a kertváros lakosait, hogy ne sétáltassák „tisztátalan” kutyáikat nyilvános helyeken. A kultúrák együttélésének nehézsége 2014-ben is megmutatkozott, mikor a gázai háború alatt több Hamász-párti tüntetést tartottak a részben világi, részben muszlim tüntetők. Manchesterben él ugyanis London után a legnagyobb angliai zsidó közösség, amely ellen megszaporodtak az atrocitások az elmúlt években. A zsidó iskolák többméteres kerítéssel körülvett erődítmények, jól illusztrálják, hogy minden eshetőségre felkészült a közösség. De a növekedő antiszemitizmus ellenére a zsidó közösségek számtalan alkalommal működtek együtt a muszlimokkal, különösen oktatási területeken.
A boldog együttélés álcája alatt ott lapult a radikalizáció démona. Manchestert hirtelen érte a támadás, amely nem hasonlítható az eddigi esetekhez. Míg Párizsban és Londonban radikális imámok prédikáltak, miközben a hatóságok tehetetlenül figyelték őket, Manchesterben úgy tűnt, csak elvétve fenyeget az iszlám radikalizmus. A Didsbury-mecset, amelynek tagja volt a manchesteri merénylő, szalafista, a szunnita iszlám egy radikális ágának tagja. Az impozáns mecsetet metodisták építtették még a 19. században, de a hatvanas évekre elfogyatkoztak a hívők, és az üres épületet muszlim befektetők vették meg. A robbantó Salman Abedi bátyja, akit terror gyanújával letartóztattak, tanító volt a mecset Korán-iskolájában. A vezetőség tagjai közül sokan az Iszlám Testvériséghez köthetők. A mecset nyilatkozatban ítélte el a támadást.
Salman Abedi radikalizálódása azonban feltehetően otthon kezdődött. Manchesteri „Kadhafi-disszidens” családból származott, amely a líbiai diktátor elől menekült Angliába. Az évek során a líbiai kisebbség több tagja visszatért harcolni Moammer Kadhafi ellen, ami fölött szemet hunytak a brit hatóságok. Több harcos később csatlakozott az Iszlám Állam és az al-Káida különböző ágaihoz, miután a diktátor üres helyére több iszlamista csoport ült be. A merénylő édesapja is egy al-Káidához köthető csoport tagja volt. A szülők 2011-ben Kadhafi megbuktatása után visszatértek Líbiába. Az Egyesült Királyság támogatta Kadhafi megdöntését, ezért nem foglalkozott a brit útlevelű harcosokkal, akik a „forradalom” során radikalizálódtak.
A támadás után az angolokat az a kérdés foglalkoztatta: miért robbant fel valaki kislányokat? Jeremy Corbyn munkáspárti politikus a támadásért az angol külpolitikát hibáztatta. Theresa May miniszterelnök erre reagálva kijelentette, hogy egy terrorcselekményre nincs mentség. Hallatszottak hangok, amelyek szerint nem iszlamista volt az elkövető, hanem nőellenes. A kormány több ezer katonát rendelt az utcákra egy újabb támadástól tartva. A támadás szörnyűsége kapcsán azonban több manchesteri, köztük volt katonák is feltették a kérdést, hogy meddig tűrik ezt még. London polgármestere tavaly kijelentette, hogy a terror része a nagyvárosi életnek. François Hollande akkori francia elnök a párizsi merénylet után azt mondta, hogy Franciaországnak együtt kell élnie a terrorizmussal.
Franklin Roosevelt 1941-ben négy, embertől elidegeníthetetlen szabadságjogot nevezett meg, amelyek szükségesek ahhoz, hogy szabad államban éljenek az emberek: szólásszabadság, vallásszabadság, szabadság a nélkülözéstől és szabadság a félelemtől. Nyugat-Európa városaiba azonban belopózott a félelem. S egyetlen politikus sem ígérhet biztonságot.
