Mi a magyar most?

Aki Niklán jár, ne mulassza el megnézni a Berzsenyi-kúriát. (Jó kezdőmondat, kétségtelenül, rövid és világos, csak kevés köze van a valósághoz. A helyi lakosokon, rokonokon és eltévedteken kívül ugyanis igen kevesen vetődnek el a főutak kerülte somogyi faluba: jobbára azok mennek, akik éppen a Berzsenyi-kúriára kíváncsiak – akkor viszont hogyan is mulasztanák el?) Ha másért nem, hát egy főhajtásért a magyar irodalom e különös klasszikusa előtt. A főhajtáshoz egyébként a szépen karbantartott családi sír meg az obeliszk is megteszi a falu temetőjében, mert a hajdani lak megtekintése már nem tölti el felhőtlen örömmel a látogatót. Ami jó, hogy az épületet szépen rendbe hozták, van rajta új tető, hogy a kertet nagy gonddal kezelik, s őszi napokon valóban költői képet mutat. (Melyről Berzsenyi verseiből is értesülhetünk, bár a niklai remete mindig Kemenesaljára vágyódott vissza.) És a helyiek kedvessége, nyitottsága is örömteli szót érdemel.

Hanem maga a múzeum, maga a kiállítás, bizony, nagyon messze van a mai igényektől. Tárlók és szekrények, bennük jobbára másolatok: iratok, könyvek, versek, többségük ráadásul elég ismert. (Egyetlen kivétel a költő hivatalos személyleírása egy, a kolera miatt kötelezővé tett utazólevélben, melyet egyébként az egyik fia, Farkas állított ki róla, ki akkoriban vármegyei alszolgabíró volt.) Van szó (és tárgy) még a költő olvasmányairól, iskoláiról és patrónusairól, Kisről és Kazinczyról, Pestről, ahol valóban járt, meg az Akadémiáról. Megengedem, Berzsenyi Dániel nem a legkalandosabb életű magyar költő, de azért ennél, ami itt látható, több történt vele. És főleg több történt a múzeulógusi és irodalomtörténészi szakmával: a jelenlegi tárlatot 1976-ban rendezték, már akkor is igen visszafogott lehetőségek között, azóta évtizedek teltek el – a látogatónak évszázadoknak tűnhet.

Berzsenyi ennél feltétlenül többet érdemel.

Balogh Károly