Mi a magyar?

A miniszterelnök minapi bejelentése alapján azt már biztosan tudjuk, mi a magyar: vagyis hogy melyik termék az. Sőt azt is, felmenői, előélete és csomagolása alapján valóban az-e, vagy csak amolyan hígmagyar, gyüttment. De hogy ki a magyar, arra már nehezebb a válasz.

Mert a magyar furcsa szerzet. Ő az, aki ölbe tett kézzel figyeli, hogyan verik szét egy zavaros, a nyilvánosság elől évekre gondosan titkosított tanulmány és közvélemény-kutatás alapján a gyermekeinek, unokáinak okosodását szolgáló oktatásügyet, hogyan zsonglőrködnek rendelőintézetekkel, kórházakkal s újabban ismét a patikákkal. A magyar az, akinek hazája gyárt ugyan autóbuszt, mégis külföldről szerzi be a fővárosa a járműállományának pótlására szolgáló darabokat. Ő az is, aki elhiszi, hogy öregkori biztonságára gyűjtögetett forintjai jobb helyen lesznek az államkasszában, mint a saját számláján. (Még ha ott volnának, de rég rámentek a szabadságharcra.)

A magyarnak arcizma nem rezzen, ha nagy összegű negatív számok előjele két miniszteri beszéd között eltűnik, és a dolog látszólag pozitívba fordul. A magyar hisz és adózik rendületlenül egy ködös, nemzeti hadjáratnak nevezett kocsmai verekedés túlélésének reményében. Ő az, akivel előbb a fogorvosa, majd legfőbb vezetője hiteti el, hogy a kóla egészségtelen. Ezért ez utóbbi előbb különadót vet ki rá, hogy egy évvel később stratégiai megállapodást kössön a lötty magyarországi gyártójával, amely voltaképp a kormány ígéretét teljesíti, amikor frissen felavatott palackozóüzemével néhány új munkahelyet teremt. (Nem egymilliót.) A magyar boldog, hogy tízmillió honfitársával együtt az állam elintézi neki, hogy 50 helyett 99 forintért vehesse a magyar dinnye kilóját. Mert a magyar tudja, hogy ezzel 15 ezer szerveződni, kereskedni és az érdekeit megvédeni képtelen magyar dinnyetermesztő honfitársát menti meg egy újabb évre a csődtől. S velük együtt persze azokat a derék magyar felvásárlókat is, akik már évtizedek óta röhögve fölözik le a magyar dinnyések hasznát. A magyar büszke a magyar dinnyére, holott tudja, hogy annak magyarsága egy pár filléres öntapadó címkén múlik csupán. Anélkül a franc se tudná megmondani, a világ mely földdarabján termett. De a magyar szereti a magyar földet, amelyért annyi vért ontott. Leginkább persze a határainkon túli magyar földeket. Az itthoniakat meg adják havernak, párttársnak, közeli rokon közeli rokonának. Mindegy. A lényeg, hogy a családban maradjon.

A magyar boldog, hogy vannak hungarikumai. Például a magyar kártya, amelyről nemrég írtuk meg: nem is magyar. Svájci hamisítvány. Vagy a téliszalámi, amelynek igazi magyaros ízét egy darabig a dioxinnal szennyezett német sertéshús adta. Mindegy. Mostanra beépült a szervezetünkbe, így ma már a dioxin is magyar. A magyar akkor is büszke lenne nemzeti porcelánjára, ha egy nap kiderülne róla, hogy gyerekmunkával készült, az alján lévő felirat szerint pedig kínai tucatáru csupán. Mert a magyar nagyvonalú. Kicsire nem ad. Annak idején sokallta ugyan a 300 forintos vizitdíjat, ma viszont szinte hazafias felajánlásként csúsztat borítékba, majd orvosának zsebébe ezreket, tízezreket. De a magyar vigyázni is tud a pénzére. Nem véletlenül viszi át határainkon túli bankokba, cégekbe, amelyek azt ígérik: jobban vigyáznak majd rá, és náluk nagyobb biztonságban lesz. Mert a magyar nem hülye. Nem járogat felelőtlenül tüntetgetni, hogy megvédje a munkahelyét. Nem. Ő inkább otthon ül, mert félti az állását.

A magyar tehát alapjában véve unortodox. Más srófra jár az agya, mint a világ egyéb népeié. Más, mint mások. Épp ő, akinél jobban kevesen gyűlölik a másságot.