Merénylet Tokióban

Ha lőfegyver dördült volna azon a politikai feszültségektől terhes őszi estén – a tévéfelvételekre használatos Hybia Hallban –, az is csak hangtani értelemben keltett volna nagyobb visszhangot. A felkelő nap országában ugyanis tucatszám fektetik sírba naponta az élesre fent kések áldozatait, köztük a magukkal önkezükkel végzőket. Talán emlékezetes még a császári kapitulációt követő horrorsajtóhír a felelősségre vonást elkerülni akaró, a vereségbe beletörődni nem tudó főemberek parádés és közös öngyilkosságba masírozásáról. A politika és a hadsereg e javarészt szamuráj vezetői előbb még gyáva megadással vádolták meg nagy német fegyvertársukat, viszont tisztelegtek volna – ha ismerik sorsát – az őrmester előtt, aki még másfél évtizedig állt az őserdei vártán, mert nem kapott parancsot az elvonulásra.

MacArthurt és az amerikai megszálló erőt talán némi atombombás bűntudat is visszatartotta a túl kemény rendszabályoktól: megértően elnézték az egész társadalom átszíneződését – amibe baloldali pártok működése is belefért –, ám jószerivel tehetetlenek voltak a Jakuzával s a vele egyívású ultranacionalista mozgalmakkal szemben. Egy ilyennek volt tagja a fiatal Otoja Jamagucsi is, aki önként vállalta a leszámolást azzal az Aszanuma Inedzsiróval, akit nem sokkal azelőtt választottak a szocialista párt elnökévé. Tudták a hatvankét éves, nagy műveltségű politikusról, hogy kemény ellenzője mindenfajta elszigetelődésnek, fegyverkezésnek, s a rózsaszín Szocintern elképzeléseihez igazodva híve a távol-keleti békepolitikának.

A merénylő jól számította ki, hogy tettének a lehető legnagyobb nyilvánosságot az az időpont és helyszín biztosíthat, amelyen 1960 választási programbeszédei peregnek. Folyt már a szétsugárzott élő adás, amikor a rendőrileg nem is biztosított alkalmi stúdióba a gyilkos becsörtetett, és azonnal támadott is.

Az év sajtófotója

Mielőtt az „akció” részleteit elemeznénk, figyelmet érdemel a politikai elemzők megállapítása, miszerint ha a gyilkosság elmélyítette is a japán belpolitika árkait, módszerét tekintve csöndes kiábrándulást szült, továbbá értetlenséget aziránt, hogy miért nem a baloldal szélsőségeseit, a kommunistákat vette célba a kor kamikazéja. A magyarázat abban a félreértésben lelhető fel, amely a JKP-t egy rugóra járónak hitte a Japán Vörös Hadsereg Frakcióval, amely kegyetlenül visszavágott volna, hiszen leginkább a német RAF-fal volt rokon lelkű.

Mármost mit látunk, ha nagyítót ragadva, részleteiben vizsgáljuk az évszázad ritka fotóját. Szembeötlő a fiatal gyilkos rutinnal egybemosódó elszántsága, amint két kézre fogva a feltehetőleg recés fogazatú, hosszú pengéjű tőrkést, minden erejével áldozatának gyomrát veszi célba, hogy onnan hasítson majd felfelé a szívtájra. A korpulens Aszanuma tekintetében is inkább van csodálkozás és csalódás, mint félelem. Leginkább pedig a megrökönyödés, azt látva, hogy gyilkosát a mögüle kilátszó férfikezek nem próbálták fellökni, elgáncsolni, hatástalanítani, holott úgy tudni, a keleti harcművészet, kiváltképp a védekezés tudománya a Nyolc Sziget Országában tornaórákon elsajátítható.

Végül is a gyilok megtette a magáét, nem volt mentőorvos, aki a szétvágott aortát kitapintva az újraélesztés reményével kecsegtethetett volna. Azt sem tudni, hogy a közvetítés rendezője lekeverte-e a képet, vagy adásba engedte. A tekercs mindenképp a bűnjelek göngyölegében landolt, ezért is kelthetett világszenzációt Jaszusi Nagao pillanatfelvétele, amely 1960 sajtófotója lett. Akkortájt a hírközlő Telstar magányosan kóborolt az égen, a napjainkban oly magától értetődő műholdas sugárzás még nem létezett. Amikor röviddel ezután a Pulitzer-díj is megérkezett, fent, a magas légtérben már ember irányította űrhajók keringtek.

Maffiabőr

De szálljunk le a földre, ahonnan nem haszontalan egy pillantást vetni a kor világatmoszférájára, utólag eldöntendő, hogy mi volt inkább jellemzőjük a hatvanas éveknek: az „aranykor”, amelyet a Beatles együttes vezényelt, vagy az adrenalinszinteket növelő feszültségek? Csak néhány esemény címszavakban: atomrobbantás a Szaharában, a U–2-es lelövése, Disznó-öböl és karibi rakétaválság, berlini fal, Usszuri folyó menti tűzpárbaj, Dallas, Tonkin, Vietnam, vörös gárdás Peking, hatnapos háború, sikertelen merényletek De Gaulle és Castro ellen, sikeresek Bob Kennedy és King tiszteletessel szemben. E pokoli hangzavarba bizony beleveszett John Lennon hangja, aztán ő maga is.

„Nyolc szigeten süt a nap...” – énekelték Tokió kisiskolásai mindennap átszellemülten a hazafias dalt, és legfeljebb szüleik értették, hogy a prosperitásnak vannak árnyai is. Ezek egyike volt a maffiabőrbe öltözött Jakuza, amely a Ginza pacsinkó-játszótermeiből – ahol ez játékszer csupán – a világváros éjszakáiba is kivitte, kihallatta az acélgolyók csattogását. Voltak e hadviselésnek tragikomikus vadhajtásai is. Közéjük tartozott például a huszonegy éves Hamaoka Dzsundzsi, aki az Aszanuma-merényletet akarta felülmúlni a Tokióba érkezett Rogers USA-külügyminiszter nyilvánosság előtti leszúrásával. De a reptéri fogadásnál – kibújva rádióriporteri álcájából – tévedésből Armin Mayer nagykövetet rohanta meg. Ráadásul az utolsó pillanatban elbotlott saját magnókábelében, és kiejtette a tőrt. Ott bilincselték meg a betonon fekve.

A sikertelen merénylet elkövetőjét a tokiói rendőrség három jogcímen marasztalta el: 1. engedély nélküli tőrkés tartása; 2. a reptéri vámterületre való illetéktelen behatolás; 3. támadási kísérlet veszélyes fegyverrel. Úgy látszott, a filmekben oly hatékony intézmény a valóságban nincs kellőképpen körülbástyázva szankcionálható törvényekkel. Hallottunk már ilyesmiről.

Rendőri útmutató

Pedig a bűnüldöző szerveket 1874-ben modernizáló Tosijosi Kavadzsi a keleti bölcseket is túllicitáló intelmeket hagyott hátra a Rendőri útmutatóban: „Legyen fületek az el sem hangzottakra, szemetek a csak tervezett cselekményekre!” 1960 véres eseményéről kép is volt, lehetett tanulmányozni. Igaz, vaku és bemozdulás lágyította az arcvonásokat, de hát Capánál is megtörtént, hogy „elmozdult az élesség”. Mintha a történések kimerevített pillanatképein tovább verne még a holtak ütőere.