Menekülés a tengeren – Tizedére csökkent a hajókon Európába érkezők száma
A tengeren átkelők között sokan voltak a menekültek is. A migráció a mediterrán vidékeken évezredek óta folyik, bár a külső világ csak akkor figyel fel rá, ha politikai vagy vallási okokból fontosnak találja. A keresztes lovagok utolsó jeruzsálemi királya ugyanúgy hajón menekült el az arabok elől, mint sok évszázaddal később Szmirna görög lakossága a törökök vagy a krími fehéroroszok a bolsevikok elől. A mai Izraelt is jórészt hajóval érkező zsidó menekültek és bevándorlók alapították meg őseik földjén.
A mostani tömeges migráció elsősorban a szárazföldön kezdődött, hiszen több millió szíriai menekült gyalogszerrel vagy járművel ment át a szomszédos Törökországba, és eleinte az afgánok és az irakiak is így kerültek át a határon. A tengeri útvonal akkor került előtérbe, amikor kiderült, hogy Törökországból legálisan és szárazföldi úton nagyon nehéz átjutni a balkáni uniós országokba. Ekkor léptek színre azok, akik jó pénzért átszállították a tengeren a menekülőket a közeli görög szigetekre. Ezzel együtt az észak-afrikai partokról is egyre több hajó, csónak, lélekvesztő indult el Málta, az olasz és a spanyol partok irányába. A tengeri exodus 2015-ben tetőzött, amikor az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR adatai szerint pontosan 1 015 078 menekült ért partot valamelyik európai kikötőben. Ebben az évben 3711 volt a menekülés közben vízbe fulladtak száma. A milliós szám, a zsúfolt kikötők és menekülttáborok látványa sokkolta az európai közvéleményt, és még a soron következő választások eredményét is befolyásolta.
Sokan emberiességi vagy demográfiai szempontból örültek az újonnan érkezőknek, de legalább annyian félni kezdtek az ellenőrizetlenül érkező embertömegtől. S voltak néhányan, akik élethivatásuknak tekintették, hogy a tengeren hánykolódó menekültek segítségére siessenek. Ők bérelték ki az úgynevezett NGO-hajókat, a civil szervezetek menekülteket mentő hajóit. Az ilyen, menekülteket mentő hajók jelképévé vált az 1977-es építésű, a legutóbbi időkig panamai zászló alatt navigáló Aquarius (képünkön), amelyet az Orvosok Határok Nélkül és az SOS Méditerranée működtet. Az elmúlt két és fél évben ez a jégtörőből átalakított hajó tízezernél több menekültet halászott ki a tengeren hányódó lélekvesztőkből, és vitt európai kikötőkbe. A hajón nincsenek kajütök és ágyak a menekülteknek, ők a fedélzeten zsúfolódnak össze, ezért is fontos, hogy mielőbb kiköthessenek valahol. Az Aquarius akkor került be a hírekbe, amikor az új, bevándorlóellenes olasz belügyminiszter megtiltotta, hogy kikössön az olasz partokon, az új, baloldali spanyol miniszterelnök viszont engedélyezte egy spanyol kikötőben, a francia köztársasági elnök pedig megígérte, hogy átveszi utasainak egy részét. Így a nagypolitika tárgyává vált, ami azonban hosszabb távon nem szolgálta az ügyet.
A történet úgy folytatódott, hogy olasz nyomásra a panamai hatóságok visszavonták az Aquarius zászlóhasználati jogát. Legutóbbi missziója október elején ért véget, azóta Marseille-ben dekkol. Eddigi utolsó útján egyhetes bizonytalanság után Máltán sikerült partra tennie ötvennyolc menekültet, akiknek a befogadását több nyugati ország előzetesen vállalta. A máltaiak ugyanis megkövetelték, hogy ezek a befogadóengedélyek még a hajó kikötése előtt megszülessenek, és egyetlen bevándorló se maradjon a kis szigetországban.
A tengeri mentések jogi megítélése kétségtelenül ellentmondásos. Többnyire a parti vizeken vagy azok közelében szedik fel a kisebb csónakokból a menekülteket, és a parti hatóságok engedélye nélkül, sokszor azok tilalma ellenére szállítják el őket az európai kikötőkbe. Ez ellentétes a tengeri joggal. Ők viszont arra hivatkoznak, hogy a vízből kimentett menekültek visszaadása – például a nem biztonságos helynek minősített Líbiának – más nemzetközi konvenciókat sért. Maga az Európai Unió sem ad egyértelmű választ erre a dilemmára. 2017 óta egyrészt tilos beutazóvízum nélküli utasokat szállítani az EU területére, és ez a hajókra is vonatkozik, másrészt mindig akad kormány, amely csendben vagy látványosan kivételt tesz. Mivel a már partot értek visszatoloncolása botrányhoz vezetne, a menekültek mentését a mentőhajók leállításával a legkönnyebb elérni. A menekülteket mentő hajók most különböző vizsgálatok miatt kikötőkben állnak, esetenként eljárás is folyik a személyzetük ellen.
Valóban nem lehet kizárni, hogy a líbiai parti vizek közelében cirkáló mentőhajók puszta léte újabb csónakok indítására ösztönözte a menekülőket és olykor az embercsempészeket is. Esetenként fényjelekkel abban is segítettek a menekülőknek, hogyan tudják elkerülni a parti őrséget. Aktivistáik olykor kijátszották a tengeri hatóságokat a mentés érdekében. De ennek ellenpontját a segítség nélkül a tengerbe fulladó emberek tragédiája jelenti.
Bár a migrációval kapcsolatos politikai hisztéria nem csitul, a tengeren érkező menekültek száma három év alatt a tizedére csökkent. Az UNHCR statisztikája szerint 2018. október elsejéig idén 82 ezren érkeztek tengeri úton Európába. Ezek több mint a fele Spanyolországban, a többiek Olaszországban vagy Görögországban értek partot. A legtöbben Guineából indultak útnak, ahol hivatalosan nincs polgárháború, bár az emberi jogok helyzete rossz. A szíriai és iraki menekültek nyilván joggal hivatkoznak a háborús viszonyokra. De sokan Marokkóból és Tunéziából érkeztek, miközben ez utóbbi állam az arab demokráciák mintaországának számít a nyugati médiában. Ez is azt mutatja, hogy a politikai menekültek és a gazdasági okból kivándorlók megkülönböztetése nehéz feladat. Az viszont figyelemre méltó, hogy bár a lélekvesztők többsége a líbiai partoktól indul el kockázatos útjára, és az országban polgárháború pusztít, Líbia nem szerepel az első tíz, tengeri menekülteket kibocsátó ország között, a líbiaiakat nem csábítja az emigráció.
A legutóbbi tömeges tragédia idén nyáron történt a líbiai partok közelében. Két gumicsónak csaknem négyszáz emberrel vágott neki a nyílt tengernek. Az egyik csónak hamarosan kilyukadt, a másiknak pedig elromlott a motorja. Utasaik feltehetően arra számítottak – vagy valakik azt ígérték nekik –, hogy hamarosan úgyis megérkeznek a mentőhajók. Értesítették is az olasz parti őrséget, de azok a líbiaiaknak továbbították a jelzést. Mire a líbiai parti őrség megérkezett, a túlélők szerint több mint százan a tengerbe fulladtak. A líbiaiak majnem háromszáz embert kimentettek és visszaszállítottak Líbiába. Az olasz hatóságok passzivitása mögött nyilván az a meglehetősen embertelen számítás munkált, hogy az ilyen tragédiák és visszaszállítások után kevesebben mernek csónakba szállni.
